Nietzsche, az önjelölt „Antikrisztus”

Share on emailShare on facebookShare on twitterShare on googleShare on myspace

More Sharing Services

Friedrich Nietzsche „Antikrisztus”-nak hívta magát, és egy könyvet is írt ugyanezzel a címmel. A következőképpen érvelt az ateizmus mellett: „és most meg fogom cáfolni az összes isten létezését. Ha volnának istenek, miképpen viselném el, hogy én ne legyek isten! Tehát nincsenek istenek.”

Nietzsche az értelmet ugyanúgy megvetette, ahogy a hitet, és gyakran szándékosan ellentmondott önmagának, azt állítva, hogy „egy gúnyos mosoly végtelenül nemesebb, mint egy szillogizmus”, és szívesebben folyamodott a szenvedélyhez, a retorikához, sőt a szándékos gyűlölködéshez, mint az észhez.

A szeretetben látta a „legnagyobb veszélyt”, a moralitást pedig az emberiség legrosszabb gyengeségének tekintette. Valószínűleg egy szifilisz megbetegedés miatt megtébolyodott, ami miatt elmegyógyintézetben is kezelték, de segíteni nem tudtak rajta. Utolsó leveleit már úgy írta alá, hogy „a Megfeszített”. A nácik őt tekintették félhivatalos filozófusuknak.

Mindezek ellenére századunk legnagyobb elméi közül többen is mély értelmű és bölcs filozófusként tisztelik. Hogyan lehet ez?

Három irányzat létezik Nietzschével kapcsolatban. Az akadémikusok között a legnépszerűbb a „barátságos nietzscheánusok” irányzata, akik azt állítják, hogy Nietzsche lényegében egy farkasbőrbe bújt bárány; a támadásait nem szó szerint kell venni, s emellett valójában ő az általa kifogásolt nyugati intézmények és értékek szövetségese, semmint ellensége.

Ezek a tudósok azokra a teológusokra hasonlítanak, akik pl. Jézus ezen szavait „Senki sem jut az Atyához, csak általam” úgy értelmezik, hogy „minden vallás egyformán igaz”; valamint azt, hogy „aki elbocsátott nővel összeházasodik, házasságot tör” úgy magyarázzák, hogy „válásotok legyen kreatív és ésszerű”.

Aztán vannak az „elborzadó nietzscheánusok”. Ők kevésbé veszik komolyan a Nietzschét körülvevő tiszteletet. Ők tipikusan azokra a lábjegyzetekre hasonlítanak, amelyek a modern filozófiáról szóló régi katolikus tankönyvekben voltak, amelyek csak annyit közöltek, hogy Nietzsche létezett, egy ateista volt és elmebajban halt meg – és ez a sors vár mindenkire, aki túl sokáig foglalkozik a könyveivel.

A harmadik irányzat Nietzschére farkasként tekint, semmint bárányra, azonban egy nagyon jelentős gondolkodónak tartja, mivel megmutatta a modern nyugati civilizációnak a saját sötét szívét és jövőjét. Könnyű bűnbaknak kiáltani és újjal mutogatni az olyan fekete bárányokra, mint amilyen Nietzsche és Hitler volt, de vajon nincs-e egy „bennünk lakozó Hitler” (hogy Max Picard könyvének címét idézzük)? Nietzsche vajon nem a szöget bújtatta ki a zsákból? Azt a démoni szöget, amely a szekuláris humanizmus tiszteletreméltó zsákjába volt rejtve? Ha egyszer „Isten halott”, akkor ugyanígy halott az ember, az erkölcsösség, a szeretet, a szabadság, a remény, a demokrácia, a lélek, és végső soron az épelméjűség. Senki sem mutatta ezt meg élénkebben, mint Nietzsche. Ő valószínűleg (teljesen akaratlanul) sok megtérésért is felelős.

Nietzsche fő témáit a jelentősebb könyveinek a címeivel foglalhatjuk össze. Mindegyikük, különböző módon, egy-egy támadás a hit ellen. Nietzsche filozófiájának középpontjában mindig ugyanaz áll: Ő is Krisztust állította a középpontba, mint Ágoston, csakhogy Nietzsche az ellenségeként tette Krisztust a középpontba.

Nietzsche első könyve – „A tragédia születése a zene szelleméből” – egy tollvonással áthúzta az ókori görögök elfogadott nézetét, miszerint minden „kedvesség és fény” az értelem és a rend. Nietzsche számára a tragédiaköltők voltak a nagy görögök, és a filozófusok – kezdve Szókratésszel – a kisebbek, a sápadtabbak és szenvedélytelenebbek.  Az egész nyugati világ Szókratészt és az ő racionalizmusát és moralizmusát követte, és megtagadta a másikat, az ember sötétebb oldalát, a tragikus oldalt.

Nietzsche inkább a tragédiát magasztalta, a káoszt, a zűrzavart és az irracionalitást, amit az isteni Dionüszosz, a kicsapongás és részeg orgiák istene szimbolizált. Azt bizonygatta, hogy Szókratész inkább Apolló, a nap, a fény, a rend és az értelem istenének imádatára fordította a világot. Azonban Nietzsche istenének, Dionüszosznak a sorsa csakhamar magát Nietzschét is utolérte; ahogy Dionüszoszt szó szerint széttépték a titánok, az alvilág természetfeletti szörnyei, úgy Nietzsche elméje is darabokra szakadt a saját benső titánjai által.

„A történelem hasznáról és káráról” folytatta a Dionüszosz versus Apolló témát. A „történelem kára” (Nietzsche szerint) a teória, a tudomány és az objektív igazság. A történelem haszna az „élet” hangsúlyozása. Élet és igazság, tűz és fény, Dionüszosz és Apolló, akarat és értelem, mind szemben állnak egymással. Itt már láthatjuk Nietzsche szétszakadását, ugyanis ezek saját önmagának a két különböző része.

Az „Ecce homo” egy szégyentelen pszeudo-önéletrajzi egotizmus. Bár ő csak egy szanitéc volt a háborúban, Nietzsche magát „egy hetvenkedő öreg tüzér”-nek nevezi, akit minden nő imádott. Valójában azonban egy magányos öregember volt, aki nem bírta a vér látványát, egy ágaskodó érzelgős törpe, amilyen Napóleon volt. Ami a legborzasztóbb, hogy szívesen használta fel hazugságait és képzeletét. Ez összhangban áll filozófiájával, azaz előnyösebb az, ami „élet-erősítő” mint az igazság. „Miért ne éljünk hazugként?” – kérdezi.

„Az erkölcs származása” azt állítja, hogy a moralitás a gyengék (különösen a zsidók, majd a keresztények) találmánya volt, hogy legyengítsék az erőseket. A bárány legyőzte a farkast azáltal, hogy neki is bárányként kell cselekednie. Ez természetellenes – érvel Nietzsche – és minthogy az erkölcs természetellenes eredete az alsóbbrendűek ellenszenvében (ressentiment-jében) áll, ez fog minket felszabadítani saját hatalma alól.

A „Jón, rosszon túl” Nietzsche alternatív erkölcstana vagy „új erkölcstana”. Az „úri morál” teljesen különbözik a „szolgamoráltól” – mondja. Egy Úr bármit is parancsol, az jóvá válik attól a puszta ténytől, hogy az Úr parancsolja. A gyenge báránynak engedelmeskedő és behódoló morálja van. Az uraknak természetes joguk van, hogy azt tegyék, amihez kedvük van, és mivel nincs Isten, bármi elfogadható.

A „Bálványok alkonya” „Isten halálnak” következményeit vizsgálja meg. (Természetesen Isten valójában sohasem élt, hanem csak a Benne való hit. Most az halt meg, mondja.) Istennel meghalt minden objektív igazság (ugyanis nincs a sajátunkon felüli értelem), valamint minden objektív érték, törvény és moralitás (ugyanis nincs a sajátunkon felüli akarat). Lélek, szabad akarat, halhatatlanság, értelem, rend, szeretet – ezek mind „bálványok”, kicsi istenek, amelyek halni készülnek most, hogy a Nagy Isten meghalt.

Mi fogja helyettesíteni Istent? Ugyanaz a lény, aki az embert is helyettesíteni fogja: a Superman, az emberfeletti ember. Nietzsche mesterműve, az „Imígyen szóla Zarathustra” dicsőíti ezt az új istent.

Nietzsche az új Bibliát „Zarathustrának” nevezi, és világgá kürtöli, hogy „dobjatok el minden más könyvet; itt van nektek az én „Zarathustrám””. Ez egy részegítő retorika, ami meg is hódította a kamaszokat generációkon keresztül. Az egész könyvet csupán néhány nap alatt írta, őrjöngések közepette, s talán szó szerint egy ördög által sugallt „automatikus írással”. Egy könyv sem tartalmaz annyi Jung-i archetípust, mint ez, ami szinte a tudatalattiból származó képek tűzijátéka.

A lényegi mondanivalója a mai ember elítélése a gyengesége miatt, és a következő faj, az emberfeletti ember kihirdetése, aki a „szolgamorál” helyett az „úri morál” szerint fog élni. Meghalt az Isten, éljen az új isten!

Azonban az „örök visszatérés”-ben Nietzsche felfedezi, hogy az összes istennek meg kell halnia, még az emberfeletti embernek is. Úgy vélte, hogy az egész történelem szükségszerűen egy körben mozog, végtelenségig megismételve az összes múltbeli eseményt: „Semmi sem új a Nap alatt”. Nietzsche ezt az elmúló konklúziót két premisszából vonta le: 1. az anyag véges mennyisége; és 2. az idő végtelen mennyisége (mivel nincs teremtő és nincs teremtmény); tehát az elemi részecskék minden lehető kombinációja, minden lehetséges világ az időben végtelenszer bekövetkezik. Minden, még a Superman is, vissza fog térni a porba, és kifejlődnek a férgek, a majomemberek, az emberek és az emberfeletti ember újra és újra.

A Prédikátor könyvében is megjelenő kétségbeesés helyett, ennél a reménytelen új történelemnél Nietzsche azt az alkalmat látta meg, hogy a történelem irracionalitását és az „élet” diadalát kell magasztalni a logika felett. A legfőbb erény az akarat bátorsága, hogy jóváhagyja ezt az értelmetlen életet, értelem nélkül, ok nélkül.

Azonban Nietzsche utolsó művében, „A hatalom akarásában” a vég vagy a cél hiánya démoniként jelenik meg, és mint, ami a modern elme démoni karakterét tükrözi vissza. Isten, a mennyország, az igazság vagy az abszolút jóság nélkül minden jel arra mutat, hogy az élet értelme egyszerűen „a hatalom akarásává” válik. A hatalom önmaga végcéljává válik, s nem pedig egy eszközzé. Az élet olyan mint egy buborék, kívül-belül üres; de az értelme az önmegerősítés, az egotizmus, ami felfújja a buborékodat, és az értelmetlen ént egy értelmetlen űrré tágítja. „Csak akarj” – tanácsolja Nietzsche. Az már mindegy, hogy mit akarsz és miért.

Mi már abban a helyzetben vagyunk, hogy láthatjuk, hogy Nietzsche miért is olyan döntően fontos gondolkodó, nem elmebajának ellenére, hanem tekintettel arra. A történelemben nem volt senki, talán de Sade márki kivételével, aki ennyire világosan, leplezetlenül és következetesen megfogalmazta volna a kereszténység teljes alternatíváját.

A kereszténység előtti (azaz pogány) társadalmak és filozófiák olyanok voltak, mint a szüzek. A kereszténység utáni (azaz modern) társadalmak és filozófiák olyanok, mint az elváltak. Nietzsche nem egy kereszténység előtti pogány, hanem jellemzően egy kereszténység utáni modern és keresztényellenes filozófus. Jól látta, hogy Krisztus az ő fő ellensége és riválisa. Az Antikrisztus szellemiségét még sohasem foghattuk fel ennyire teljes megfogalmazásban. Nietzsche nem csak a náci Németország kedvenc filozófusa volt, hanem a pokol kedvenc filozófusa is.

Hálát adhatunk a Sátán saját ostobaságának, hogy „felfedte a lapjait” ebben az emberben. Ahogy a nácizmust, úgy Nietzschét is halálosan komolyan kell vennünk, és segíteni megőrizni civilizációnkat, sőt saját lelkünket is azáltal, hogy borzalommal hátat fordítunk nekik, mielőtt túl késő lenne.

(Fel)

A hitetlenség pillérei

Kant, az Igazság szubjektivizálója

Share on emailShare on facebookShare on twitterShare on googleShare on myspace

More Sharing Services

Kevés olyan filozófus van a történelemben, aki annyira olvashatatlan és száraz, mint Immanuel Kant. De olyan is kevés van, aki pusztítóbb hatással lett volna az emberi gondolkodásra.

Kant odaadó szolgája, Lampe, egyszer azt mondta, hogy mindent odaadóan elolvasott, amit csak gazdája kiadott, azonban, amikor Kant a legjelentősebb munkáját adta ki, a „Tiszta ész kritikáját”, Lampe bár belekezdett, de nem fejezte be, mivel – ahogy mondta -, ha végig olvasta volna, akkor az elmegyógyintézetbe kellett volna vinni. Sok egyetemista visszhangozza azóta ugyanezeket az érzéseket.

Mindezek ellenére ez az elvont stílusban, elvont kérdésekről író elvont professzor lett annak az eszmének az elsődleges forrása, ami manapság minden másnál jobban veszélyezteti a hitet (és így a lelkeket). Ez az eszme az, hogy az igazság szubjektív.

Szülővárosában, a németországi Königsbergben – ahol Kant élt és dolgozott a 18. század második felében -  az egyszerű polgárok ezt jobban tudták, mint a szakmabeli tudósok, ugyanis Kantot „a Romboló” névre keresztelték el, míg kutyáiknak az ő nevét adták.  

Amúgy egy barátságos természetű, nyájas és jámbor ember volt, és olyan pontos, hogy szomszédjai a napi sétájához igazították az órájukat. Filozófiájának alapvető szándéka is nemes volt: visszaszerezni az emberi méltóságot a tudományt imádó szkeptikus világ közepette.

Ezt a szándékot egy egyszerű anekdota világítja meg. Kant egy materialista csillagász előadását hallgatta, aki arról a témáról beszélt, hogy hol az ember helye az univerzumban. A csillagász ezzel zárta le előadását: „így láthatják, hogy csillagászatilag szólva az ember teljesen jelentéktelen.” Kant erre így válaszolt: „Professzor Úr, elfelejtette a legfontosabb dolgot. A csillagász ember.”

Kant minden más gondolkodónál nagyobb ösztönzést adott annak a jellegzetesen modern fordulatnak, amely az objektívtől a szubjektív felé fordult. Ez még jól hangzik, egészen addig, amíg rá nem eszmélünk, hogy ez magának az igazságnak szubjektívként való újradefiniálását jelentette számára. És ennek az ideának a következménye katasztrofális lett.

Amikor hitetleneknek kezdünk beszélni a hitünkről, tapasztalatból tudhatjuk, hogy nem valami derekas intellektuális nehézség, mint pl. a rossz problémája, vagy a Szentháromság dogmája a legáltalánosabb akadálya a hithez való eljutásnak, hanem sokkal inkább az a feltételezés, hogy a vallásnak semmi köze a tényekhez és az objektív igazsághoz; már pusztán azt egy hallatlan arroganciának vélik, hogy megpróbálunk meggyőzni egy másik személyt arról, hogy a mi hitünk igaz – objektíven, mindenki számára igaz.

Eszerint a gondolkodás szerint a vallás dolga a gyakorlat és nem az elmélet; értékek, de nem a tények; valami szubjektív és magántermészetű, de nem objektív és általános. A dogma valami „extra” dolog, és méghozzá egy rossz extra, mert a dogma dogmatizmust szül. A vallás egyszóval egyenlő az etikával. És mivel a keresztény etika nagyon hasonlít a legtöbb nagy vallás etikájához, teljesen mindegy, hogy keresztény vagy, vagy sem; a lényeg, hogy „jó ember” legyél. (Azok az emberek, akik ezt vallják, Adolf Hitler és Charles Manson kivételével rendszerint mindenkit „jó embernek” tartanak.)

Kant nagymértékben felelős ezért a gondolkodásmódért. Segített eltemetni a hit és az ész középkori szintézisét. Úgy írta le filozófiáját, mint ami „eltüntette az ész igényeit, hogy utat adjon a hitnek” – mintha a hit és az ész ellenségek lennének és nem szövetségesek. Kantnál fejeződött be a hit és az ész lutheri válópere.

Kant úgy gondolta, hogy a vallás soha többé nem lehet az ész, a bizonyítás vagy az érvelés dolga, de még a megismerés dolga sem, hanem csak az érzés, a motiválás és a magatartás dolga. Ez a feltevés mélyen befolyásolta a legtöbb mai vallási nevelő véleményét is (pl. katekizmus írók, teológiai tanszékek), akik elfordították szemüket a hit egyszerű, „csupasz csontvázától”, a Szentírásban elmondott és az Apostoli hitvallásban összefoglalt objektív tényektől. Mivel Kant filozófiájába merültek el, így a hitet elválasztották az észtől, és összeházasították azt a pop-pszichológiával.

„Két dolog tölt el csodálattal” - ismerte be Kant -, „a csillagos ég fent, és az erkölcsi törvény bent”. Amin az ember csodálkozik, az az, ami a szívét betölti és irányítja a gondolatait. Figyelemreméltó, hogy Kant csak két dolgot csodált: nem Istent, nem Krisztust, nem a teremtést, a megtestesülést, a feltámadást és az ítéletet, hanem a csillagos eget fent, és az erkölcsi törvényt bent. A „csillagos ég fent” a modern tudomány által felismert fizikai univerzum. Kant minden mást a szubjektivitásba helyezett. Az erkölcsi törvény sem „kint” van, hanem „bent”, nem objektív, hanem szubjektív; nem az objektív jó és rossz természeti Törvénye, amely Istentől ered, hanem az ember-alkotta törvény, amelyről mi döntünk, hogy elkötelezzük-e rá magunkat. (Vajon, ha mi kötelezzük el rá saját magunkat, akkor valóban elkötelezettek vagyunk?) Az erkölcs csak egy szubjektív intenció dolga. Nincs tartalma, kivéve az Aranyszabályt (Kant „kategorikus imperatívuszát”).

Ha az erkölcsi törvény Istentől származna, és nem az embertől, érvel Kant, akkor az ember nem lehetne szabad, abban az értelemben, hogy autonóm lehessen. Ez így van. Kant akkoriban folyamatosan azzal érvelt, hogy az embernek autonómnak kell lennie, tehát az erkölcsi törvény nem származhat Istentől, hanem csak az embertől. Az Egyház ugyanebből a premisszából érvel, azaz, hogy az erkölcsi törvény valóban Istentől származik, tehát az ember nem autonóm. Ő szabadon eldöntheti, hogy engedelmeskedik, vagy nem engedelmeskedik az erkölcsi törvénynek, de nem hozhat önmagának szabadon törvényeket.

Bár Kant kereszténynek tartotta magát, kifejezetten tagadta, hogy megismerhetjük, hogy valóságosan létezik 1) Isten, 2) a szabad akarat, és 3) az erkölcstelenség. Azt mondta, hogy úgy kell élnünk, mintha ez a három idea igaz lenne, mert ha elhiszünk őket, akkor komolyan fogjuk venni az erkölcsösséget, de ha nem, akkor nem. A hit ilyen pusztán gyakorlati érvekkel való igazolása egy szörnyű tévedés. Kant nem azért hitt Istenben, mert igaz, hanem mert hasznos. Miért nem hitt akkor inkább a Mikulásban? Ha én Isten lennék, akkor sokkal jobban szeretnék egy becsületes ateistát, mint egy becstelen teistát, és Kant véleményem szerint egy becstelen teista, mert csak egyetlen egy becsületes ok van arra, hogy bármiben is higgyünk: az, hogy igaz.

Azok, akik a kantiánus értelemben, mint „értékrendszert” próbálják eladni a keresztény hitet, és nem igazságként, nemzedékek óta kudarcot vallottak. Olyan sok konkuráló „értékrendszer” van a piacon, hogy miért ne választhatna valaki a keresztény változat helyett egy egyszerűbbet, kevesebb teológiai sallanggal, vagy egy könnyebbet, kevesebb kellemetlen erkölcsi kívánalmakkal?

Kant gyakorlatilag azáltal adta fel a harcot, hogy visszavonult a valóság harcmezejéről. Ő a 18. századi (ironikus elnevezésű) „felvilágosodás” nagy mítoszában hitt: hogy a newtoni tudomány annyira meggyökeresedett, hogy a kereszténységnek – ha életben akar maradni – egy új helyet kell találnia az új tudomány által felvázolt új szellemi országban. Az egyetlen hely a szubjektivitás maradt.

Ez azt jelentette, hogy figyelmen kívül kell hagyni vagy mítoszként kell értelmezni a hagyományos kereszténység természetfelettire és csodákra vonatkozó állításait. Kant stratégiája lényegében ugyanaz volt, mint Rudolf Bultmanné, a „mítosztalanítás” atyjáé, aki talán a legtöbb katolikus egyetemi hallgató hitének elvesztéséért felelős. Sok teológus professzor követte az ő kritikai teóriáit, amelyben a szemtanúk csodákról szóló leírásának bibliai állításait puszta mítoszokká, „értékekké”, és „jámbor magyarázatokká” redukálták.

Bultmann ezt mondta a hit és a tudomány közötti állítólagos konfliktusról: „A tudományos világkép fennmarad, és ki fogja követelni magának az előjogot minden teológiával szemben, bármennyire is lenyűgöző, hogy konfliktusban állnak.” Ironikus, hogy a newtoni fizika ugyanezen „tudományos világképét”, amelyet Kant és Bultmann abszolútnak és változatlannak tartott, manapság maguk a tudósok vetik el csaknem általánosan!

Kant alapkérdése ez volt: Hogyan ismerhetjük meg az igazságot? életének korai szakaszában elfogadta a racionalizmus válaszát, miszerint nem az érzékekkel, hanem csak az ésszel ismerhetjük meg az igazságot, és hogy az értelem birtokolja saját „benső ideáit”. Aztán elolvasta az empirista David Hume-t, akiről Kant azt mondta, hogy: „felébresztett a dogmatikus szendergésből”. Más empiristákhoz hasonlóan Hume úgy vélte, hogy csak az érzékek által ismerhető meg az igazság, és hogy nincsenek „benső ideáink”. Azonban Hume feltevése Kantot elvezette a szkepticizmus konklúziójához, annak a tagadásához, hogy képesek lehetünk egyáltalán valaha is megismeri bármiféle bizonyossággal az igazságot. Kant mind a racionalizmus „dogmatizmusát”, mind az empirizmus szkepticizmusát elfogadhatatlannak látta, és egy harmadik utat keresett.

Egy harmadik teória már Arisztotelész óta rendelkezésre állt volna. Ez a realizmus józan értelmű filozófiája volt. A realizmus szerint meg tudjuk ismerni az igazságot mind az ész, mind az érzékek által, de csak akkor, ha ezek helyesen és egymást kiegészítve működnek, mint egy olló két pengéje. Ahelyett, hogy visszatért volna a hagyományos realizmushoz, Kant a megismerés egy teljesen új teóriáját találta ki, amit rendszerint idealizmusnak hívunk. Ő ezt „a filozófia kopernikuszi forradalmának” hívta. A legegyszerűbb terminus azonban rá a szubjektivizmus. Ez annyit tesz, hogy magát az igazságot szubjektívként, és nem objektívként definiáljuk újra.

Minden korábbi filozófus az igazságot objektívként fogadta el. Az igazság egyszerűen az, amit mi hétköznapi értelemben „igazságon” értünk: tudni azt, ami valóban az, hogy az értelem összhangban van az objektív valósággal. Néhány (racionalista) filozófus úgy gondolta, hogy ezt a célt csak az értelem által érhetjük el. A korai empiristák (mint Locke) úgy gondolták, hogy ez az érzékelés által érhető el. A kései empirista Hume úgy gondolta, hogy bizonyossággal egyáltalán nem érhető el ez a cél. Kant pedig azt a feltevést tagadta, ami mindhárom konkuráló filozófusban közös volt, nevezetesen, hogy el kell érnünk azt, hogy az igazság összhangra törekedjen az objektív valósággal. Kant „kopernikuszi forradalma” magát az igazságot definiálta újra, úgy hogy a valóságot az ideákkal hozta összhangba. „Ezidáig azt feltételeztük, hogy minden tudásunknak a tárgyakkal kell megegyezniük… haladóbb azonban, ha az ellentétes hipotézist tételezzük fel, hogy a gondolkodás tárgyainak kell megegyezniük a tudásunkkal.”

Kant azt állította, hogy az összes tudásunk szubjektív. Nos, szubjektív lehet egy bizonyos tudás? Ha igen, akkor az erről a tényről való tudásunk szintén szubjektív, és így tovább, tükrök egy végtelen termébe redukálódunk. Kant filozófiája egy tökéletes filozófia a pokol számára. Lehet, hogy a kárhozottak mind azt hiszik, hogy ők valójában nincsenek is a pokolban, mindez csak pusztán az elméjükben létezik. És lehet, hogy így van; lehet, hogy ez a pokol.

(Fel)