A tb.jogviszony egyeztetéstől nem kell tartani, az hasznos, ugyanis ebben tisztázhatóak a hiányosságok.
Oda kell tehát figyelni, ha valamit a hatóság nem tud jól, azt pótolni kell, és lehet is!
2014. szeptember 11., csütörtök
2014. szeptember 2., kedd
2014. június 5., csütörtök
Filozófiai elmélkedésekkel persze el lehet ütni az időt... nem is baj ha az ember megismeri más mit gondol, mert hozzá tudja tenni a maga gondolatait is!
Térjek át a mára, s mivel manapság a halálbüntetés újból témává vált, hát érdemes kicsit végig tekinteni ezen is:
Én a magam részéről a társadalommal értek egyet érzelmileg, nos hát jogi értelemben azért más a lehetőség, és a nézet is másképp alakul, ha nem személyes, hanem racionális alapon szemléljük a kérdést!
Találtam egy igen részletes és hát végül is nem is akárkitől származó cikket, érdemes elolvasni.
Az
életfogytig tartó szabadságvesztés Európa csaknem valamennyi országában
a legsúlyosabb büntetés a halálbüntetés eltörlése óta. Szinte mindenütt
alkalmazzák, Horvátország, Szerbia, Norvégia, Portugália és
Spanyolország kivételével, ahol csak határozott idejű szabadságvesztés
létezik. A legtöbb állam szigorúbb szabályozása tartalmilag nem sokban
különbözik ettől, mert az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek
vagy meghatározott hosszabb idő – 20-30 év – eltelte után szabadulhatnak
(pl. Bulgária, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország,
Olaszország, Oroszország, Románia, Szlovénia, Ukrajna), vagy akár 10-15
év után feltételes szabadságra bocsáthatók (pl. Ausztria, Belgium,
Dánia, Finnország, Görögország, NSZK, Svédország). Csak néhány ország
zárhatja ki teljesen a feltételes szabadság lehetőségét, ezek Anglia,
Ciprus, Hollandia, Magyarország Szlovákia és Wales. Svájcban –
kivételesen – életfogytig tartó biztonsági őrizet keretében zárható ki a
feltételes szabadságra bocsátás.[1]
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának hazánkat elmarasztaló legutóbbi (s előzmények nélkülinek nem tekinthető) döntése nem csak ürügyet kínál, hanem talán szükségessé is teszi e büntetési nem múltjának, jelenének és lehetséges jövőjének vázlatos áttekintését.
Az első, kezdeti szakaszban a szabadságelvonás elsősorban nem jogalkotói akaratot tükrözött; a fogság a végrehajtás kegyetlen, embertelen módja miatt tartott sokszor az elítélt élete végéig. Létezett ugyan korabeli törvényeinkben is „örökös fogság” – tehát már megjelent egyes esetekben bizonyos jogalkotói értékítélet (arányosítás) is, ez azonban inkább elvi kérdés volt, a büntetés élethossziglani formája nem emiatt, hanem a fogság elviselhetetlen körülményei miatt tartott sokszor az elítélt haláláig.
A második korszakban – a rabmunka térhódításával, s ezzel együtt a végrehajtás bizonyos fokú humanizálódásával – csökkent a szabadságelvonások során bekövetkezett elhalálozások száma, s már nem minősültek a hosszabb tartamú fogságok sem hallgatólagos „halálos ítéleteknek”.
Az életfogytig tartó büntetések ettől kezdve valóban a jogalkotó értékítéletét fejezték ki, s a megtorlás mellett társadalomvédelmi funkciót is elláttak. Ugyanakkor fokozatosan kialakultak azok a törekvések is, amelyek a büntetés-végrehajtás speciál-preventív hatásainak elismerése folytán az életfogytig tartó szabadságvesztésből is megengedték a feltételes szabadulást.
A Csemegi-kódex (1878) – amely szerint e büntetést egy tucat súlyos bűncselekményre ki lehetett szabni – már 10 év eltelte után lehetőséget nyújtott az elítéltnek arra, hogy un. „közvetítő intézetbe” kerüljön, s újabb 5 évi megfelelő magatartás esetén az igazságügy-miniszter feltételes szabadságra bocsáthatta.
Az 1961. évi V. tv. ezt a büntetési nemet kiiktatta, mert – mint a korabeli indokolás hangsúlyozza – „ha a társadalom védelme nem követeli meg a halálbüntetés alkalmazását, akkor megvalósulhat a büntetés nevelő célja Az elítélt átnevelése érdekében pedig nincs szükség életfogytig tartó szabadságvesztésre.” (Noha a szöveg talán világos, mégsem árt nyomatékosítani: vagy megnevelhető valaki – ekkor nem kell életfogytig becsukni –, vagy nem, ekkor viszont felesleges az ilyen büntetés, az illetőt fel kell akasztani.).
Újabb 10 év elteltével az életfogytig tartó szabadságvesztést „rehabilitálták”,[2] s az ezt követő novelláris változások ismét csak a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját (és a fórumrendszert) módosítgatták.
1971 és 1993 között a szabadulás legkorábbi időpontja 20 év volt, 1993 és 1997 között ezt az időpontot 15 és 25 év között immár az ítélkező bíró döntötte el, majd ezt az intervallumot el nem évülő bűncselekmények esetén 20 és 30 év közötti időre emelték.
Az 1993. évi XVII. törvénynek azonban mégis lényeges eleme volt, hogy először iktatta törvénybe a valóban életfogytig tartó szabadságvesztés ma is fenntartott első esetét: „nem bocsátható feltételes szabadságra az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt, ha ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik.”
Ez azonban, mint látni fogjuk, kevésnek bizonyult.
Érdekes fejlődési tendencia tehát, hogy míg az első szakaszban a határozott ideig tartó szabadságelvonás is gyakran életfogytig tartott, a második korszakban az életfogytig kiszabott szabadságvesztés sem feltétlenül (sőt egyre kevésbé) az elítélt haláláig való fogságot jelentette.
Ez a fokozatosan erősödő liberalizálódás azonban – különösen napjainkhoz közeledve, a XX. század utolsó harmadától – vitathatatlanul túlzásokhoz vezetett: a feltételes szabadság intézménye szinte alanyi jogot teremtett bizonyos határozott idő eltelte után a szabadulásra, s ez lassan formálissá tette az „életfogytig tartó szabadságvesztés” nevében jelzett formáját.[3]
A szervezett bűnözés elleni jogalkotási feladatokról szóló 1097/1998. (VII.24.) kormányhatározat előírta, hogy meg kell vizsgálni az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés lehetőségét, melyet kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekmények esetében indokolt szélesíteni, és az elítélt feltételes szabadságra bocsátásából történő kizárás milyen esetben indokolt.
A Btk. akkori Novellája, az 1998. évi LXXVII. törvény ennek megfelelően bővítette azoknak a szervezett bűnözéshez jellemzően kapcsolódó bűncselekményeknek a körét, melyek legsúlyosabb eseteiben életfogytig tartó szabadságvesztés is kiszabhatóvá vált. Ilyen volt a közveszélyokozás, a fegyvercsempészet, a kábítószerrel visszaélés, az emberkereskedelem vagy a nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel való visszaélés.
Bonyolultabb kérdés volt a feltételes szabadság életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek körében történő felülvizsgálata. A megoldás érdekében számos változat merült fel.
Az egyik voltaképpen a korábbi szabályozásból indult ki, de a törvény erejénél fogva kívánta bővíteni a teljesen kizárandók körét pl. a háborús, vagy emberiesség elleni bűncselekmények elkövetőivel; a gyermekkorúak sérelmére bűnözőkkel; azokkal, akik több minősítő körülményt is megvalósítottak, vagy akik életfogytig tartó büntetésük alatt követtek el újabb szándékos bűncselekményt.
Egy másik elgondolás egyetlen esetben sem zárta volna ki a törvény alapján a szabadulást (ennyiben még a korábbi szabályozáshoz képest is elvileg enyhített volna) ám a feltételes szabadság legkorábbi időpontját legkorábban 30 évben határozta volna meg.[4]
Végül azt a változatot fogadták el, mely szerint az ítélkező bíró dönt a feltételes szabadság megengedhetőségéről, s ha ezt igenlően dönti el, a legkorábbi időpontot legkevesebb 20 (el nem évülő cselekmény esetén 30) évben határozza meg. Világossá vált tehát, hogy a legsúlyosabb esetekben a bíró az ítéletben ettől kezdve ki is zárhatja a feltételes szabadság lehetőségét. Ekkor az elítélt (elvileg) csak kegyelemmel szabadulhatott volna.
Ez – az akkor divatos szóval „paradigmaváltás” – ha terminológiai szempontból csak részben teremtett is egyértelműbb helyzetet, hiszen továbbra is létezett az „életfogytig tartó szabadságvesztésnek” deklarált büntetésnek olyan formája is, ami a nevét csak akkor igazolta, ha az elítélt a feltételes szabadságra bocsátás előtt meghal – legalább világossá tette, hogy immár valóban létezik az elítélt élete végéig történő fogság.
Rá kell azonban mutatni, hogy elvileg már az ezredforduló előtt is létezett a magyar jogban (legalábbis elvileg) a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, hiszen a bv. bíró már korábban is dönthetett (volna) úgy, hogy az elítéltet az ítélkező bíró által meghatározott legkorábbi időpont után – arra érdemesség hiányában – nem bocsátja feltételes szabadságra.
A hatályos szabályozásban további szigorodást hozott a „három csapás” néven elhíresült 2010. évi LVI. törvény, ami az erőszakos többszörös visszaesők, valamint a (részben) súlyos, erőszakos bűncselekményeket halmazatban elkövetők „kemény magja” esetében kötelezővé tette az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását.
Néhány katonai bűncselekmény legsúlyosabb fenyegetettsége megszűnt (pl. parancsnoki kötelességszegés, kibúvás harci kötelesség teljesítése alól), ezt ellensúlyozta az emberiesség elleni és a háborús bűntettek újraszabályozása kapcsán egyes új, súlyos fenyegetettségű tényállás beiktatása.
Szigorodtak a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének szabályai is. Az új törvény szerint, ha a bíró a feltételes szabadság lehetőségét nem zárja ki, annak legkorábbi időpontját 25, legkésőbbit 40 évben határozza meg.
A 44. § (1) bekezdése látszólag korlátozza a feltételes szabadság kizárásának lehetőségét, részletes felsorolással számba véve azt a 18 bűncselekményt, ahol az elvileg egyáltalán szóba jöhető 22 deliktum közül végleg elvonható a szabadulás esélye, ám ezek esetében is csak akkor, ha e bűncselekményeket személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal követik el.
Valójában ez a rendelkezés mind formai, mind tartalmi szempontból egyaránt aggályos.
Az új Btk. készítőinek többször deklarált célja egyszerű, világos, áttekinthető, belső logikával, koherenciával rendelkező törvényszöveg készítése volt. E szándékot a felesleges, túljogászkodó, ál precíz felsorolás nem tükrözi.
A törvény szövege szerint a megszorító feltétel (a „feltételes szabadság kizárása”) bizonyos bűncselekmények (emberölés, emberrablás, jármű hatalomba kerítése stb.) „súlyosabban minősülő eseteire” vonatkozik. Ennek kiemelése azért teljességgel indokolatlan, mert e bűncselekmények alapesetében életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására nincs is mód.
Emellett a felsorolásban szereplő bűncselekmények több mint fele nem is követhető el másként, mint személy, esetleg dolog elleni erőszakkal, elég arra utalni, hogy hat esetben halálos eredményről van szó, de pl. tiltott fegyvert sem lehet erőszakmentesen „alkalmazni”, vagy rombolást sem lehet dolog elleni erőszak nélkül elkövetni. Ezekben az esetekben tehát a „ha azt személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal követik el” feltétel értelmetlen, s feleslegesen kelti azt a látszatot, mintha a jogalkotó érdemi korlátozással élne.
Végül láttuk, hogy az egyáltalán szóba jöhető bűncselekmények közül a jogalkotó csak négy esetben nem teszi lehetővé a feltételes szabadság kizárását (kábítószerrel visszaélés, nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel visszaélés, ellenség támogatása, hazaárulás). Ha ragaszkodnánk is a rendelkezéshez, elvileg elegendő és jóval egyszerűbb lett volna a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának lehetőségét e négy esetben kizárni, s esetleg hozzátenni, hogy a többi esetben feltétel az erőszakos elkövetés. Igaz, voltaképpen ez is felesleges, hiszen Alaptörvényünk tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását egyébként is csak erőszakos bűncselekmények esetén teszi lehetővé, pl. kábítószerrel visszaélés miatt tehát ilyen büntetés kiszabása alkotmánysértő is lenne. Ha minden áron szükséges az Alaptörvény rendelkezésének megismétlése, semmi akadálya nem lett volna egy még egyszerűbb változatnak: „életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíróság a feltételes szabadság lehetőségét csak akkor zárhatja ki, ha a bűncselekményt erőszakkal követték el.”
A törvény eldöntötte azt a korábbi vitát is, hogy az erőszakos többszörös visszaesők esetében a feltételes szabadságból való kizárás vonatkozik-e a legsúlyosabb büntetésre ítélt erőszakos többszörös visszaesőkre is. E vita lényegében arról folyt, hogy az erőszakos többszörös visszaesők feltételes szabadságának kizárása generális (minden büntetésre vonatkozó) előírás-e, vagy ez alól – elsősorban a korábbi törvény rendszere folytán – kivételt jelenthet az örökös fogság.
Az új törvény 44. § (2) bekezdésének a) pontja – immár egyértelműen az életfogytig tartó szabadságvesztés szabályozása körében – a feltételes szabadságból kizárja az erőszakos többszörös visszaesőket. Eszerint tehát az ilyen örökös fogságra ítélt személy élete végéig rács mögött marad, és soha nem számíthat törvényi felülvizsgálatra.
A Btk. tehát (most már egyértelműen) nem csupán az életfogytig tartó szabadságvesztés kötelező előírását tartalmazza (a bűnhalmazat és a visszaesés legsúlyosabb formái esetén) – ami önmagában minősíthető a jogalkotás bírói kompetenciába avatkozó „hatáskör-túllépésének” – hanem az erőszakos többszörös visszaesés legsúlyosabb formái esetében annak felülvizsgálatát is kizárja, meghatározva ezzel a büntetési nem mellett annak valóban az elítélt haláláig tartó mértékét is. Bizonyos körben tehát a törvény teszi kötelezővé, mellőzhetetlenné tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kiszabását.[5]
Hangot kaptak bizonyos költségszempontú aggodalmak mellett – amelyek persze inkább a halálbüntetés visszaállítását szorgalmazók szájából hangzottak el – olyan határozott vélemények is, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyeknek nincs veszteni valójuk, így kezelhetetlenné, veszélyessé válhatnak a környezetükre, büntetés-végrehajtási szempontból súlyos kockázatot is jelentenek.
Sajnos a hazai szabályozás ezekre az aggályokra nem árnyaltabb megoldások kidolgozásával válaszolt: Alaptörvényünk (noha a halálbüntetés tilalmáról hallgat), fontosnak tartotta leszögezni: „tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki.”[7] (Tudjuk, ezt a rendelkezést a „társadalmi konzultáció” üdvös hatása legitimizálta). Elismeréssel adózhatunk a szép, de igen átlátszó deklarációnak: voltaképpen egy alkotmányos korlátként megfogalmazott szabállyal emelték alaptörvényi szintre az örökös fogságot, remélve, hogy ezzel e kérdésben az Alkotmánybíróságot is örökös passzivitásra kényszeríthetik. Kérdés, vajon valóban kizárták-e ezzel az alkotmányos kontroll lehetőségét.
Formálisan – de csakis formálisan – a válasz lehetne igenlő is, ám a pozitivista megközelítésnek nyilvánvalóan ellentmond, hogy az idézett konkrét előírás olyan jogelvekkel ütközik, amelyeket az Alaptörvény szintén kifejezett formában fogalmaz meg.
Az új Alaptörvény is kimondja ugyanis az emberi méltóság sérthetetlenségét,[8] tiltja az embertelen büntetést,[9] és kiolvasható belőle a bárkit megillető jogbiztonsághoz való jog is. Annak eldöntése pedig, hogy az Alaptörvénynek az elidegeníthetetlen emberi jogokat érintő általános, deklaratív rendelkezései és valamely konkrét előírása közötti kétségtelen ellentmondás, összeütközés esetén melyiknek van primátusa, minden bizonnyal az Alkotmánybíróságra tartozhat. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatából pedig okkal következtethetünk arra, hogy az alapvető elvekkel ellentétes konkrét előírásnak nem fog elsőbbséget biztosítani, s azokat legfeljebb akkor fogadja el, ha előír a konformitás biztosítására hivatott további jogalkotási feladatokat. Pusztán a „tész” alaptörvénybe foglalása eszerint nem feltétlenül biztosít korlátlan lehetőséget arra, hogy azt jelenlegi formájában alkotmányos intézménynek tekinthessük. Általánosabban fogalmazva, alkotmányos alapjogok megvonása nem legalizálható konkrét kivételek Alkotmányba foglalásával.
Indokolt a folyamatot vázlatosan bemutatni.
a) Kafkaris Ciprus elleni ügye[11]
A ciprusi állampolgárságú Kafkaris 1987-ben egy gépkocsiba rejtett pokolgéppel megölt egy apát és annak két gyermekét. Minthogy a ciprusi Btk. az előre kitervelt emberölésre kötelező életfogytig tartó szabadságvesztést ír elő, a vádlottat 1989-ben e legsúlyosabb büntetéssel sújtották.
A büntetés megkezdésekor Cipruson az életfogytig tartó szabadságvesztések – a végrehajtást szabályozó 1981-es és 1987-es börtön-szabályzatok alapján kialakult egységes gyakorlat értelmében – legfeljebb 20 éves (gyakran azonban ennél is rövidebb) tényeleges elzárást jelentettek; ennek az időnek az eltelte után a jó magaviseletű elítélteket szabadították.
Kafkarist, büntetése letöltésének megkezdésekor ennek megfelelően arról tájékoztatták, hogy szabadulása várható időpontja 2002-ben lesz esedékes.
1992-ben azonban a Ciprusi Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek minősítette az említett börtönszabályzatokat, rámutatva, hogy az „életfogytig tartó szabadságvesztés” helyes értelmezés szerint az elítélt élete végéig tart, s az új, 1996-ban elfogadott végrehajtási rendelkezések ennek megfelelően ki is zárták az elítéltek jó magaviselet miatti korábbi szabadulásának lehetőségét. 1996-tól kezdve tehát az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek csak – a legfőbb ügyésszel egyetértésben gyakorolt – köztársasági elnöki kegyelem esetén szabadulhatnak. A kérelmező ügyében ilyen döntésre 2004-ig nem került sor, ezért Kafkaris az Emberi Jogok Európai bíróságához fordult.
Panaszában az Egyezmény 3. cikkébe (kínzás, embertelen, megalázó büntetés tilalma), 5. cikkébe (szabadsághoz és biztonsághoz való jog), 7. cikkébe (büntetés kiszabásának tilalma törvényi rendelkezések nélkül) és 14. cikkébe (hátrányos megkülönböztetés tilalma) ütköző jogsértések lehetőségét vetette fel.
A kérelmező egyrészt azt sérelmezte, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés meghaladja az ésszerű és elfogadható tartamú szabadságelvonás mértékét, másrészt azt, hogy a vele (írásban is) közölt szabadulási időpont utólagos hatálytalanítása – s ezáltal büntetése határozatlan idejűvé tétele – számára „elviselhetetlen bizonytalansággal és szorongással” jár.
A bíróságnak az 5. cikk sérelmét elutasító érveléséből kiemelendő, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés természetéből adódóan mindig tartalmaz több-kevesebb bizonytalansági elemet. Annak az elítéltnek, akit ilyen büntetésre ítélnek, tisztában kell lennie azzal, hogy ez élete végéig tartó bebörtönzést is jelenthet. Önmagában egy ettől eltérő aktuális büntetés-végrehajtási gyakorlat nem jogosít fel senkit a büntetés folyamatos revíziójának kikényszerítésére, még kevésbé korábbi biztos szabadulási remények táplálására. Az 5. cikk 4. pontja kimondja ugyan, hogy a szabadságától megfosztott személyeknek joga van az őrizetbe vételük törvényességét vizsgáló bírói eljáráshoz, ez azonban a jogerős ítélet felülvizsgálatára nem vonatkozik.
Fontosabb és tanulságosabb azonban számunkra a 3. cikkel kapcsolatos (a korábbiakkal egyébként összefüggő) okfejtés, mert egyrészt látni fogjuk, hogy egy másik strasbourgi ügyben is ennek kapcsán bontakozott ki érdemi vita, másrészt – a kérelem e körben történt elutasítása ellenére – itt fogalmazódnak meg legmarkánsabban az eseten túlmutató tanulságok.
A bíróság elöljáróban leszögezte, hogy a 3. cikk rögzíti a demokratikus társadalmak egyik legalapvetőbb vívmányát, vagyis azt, hogy a büntetési célok érvényesítése körében alapvető korlát az embertelen, megalázó büntetés tilalma, s ez teljesen független a konkrét ügyek körülményeitől vagy az érintett magatartásától.[12]
Ennek megsértésére nézve általános szempontok nehezen adhatók, figyelemmel kell lenni a büntetés időtartamára, az érintett nemére, korára, egészségi állapotára.
Általánosságban rögzíthető az az elv, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kimondása nem sérti az Egyezmény 3. cikkét.[13] Az embertelen bánásmód kérdése csak akkor vethető fel, ha az adott ország igazságszolgáltatási rendszere nélkülözi az olyan jogi lehetőségeket és gyakorlatot, melynek révén az ilyen büntetés felülvizsgálható és ezáltal az elítélt szabadlábra helyezhető.[14] Azt hogy egy ország milyen konkrét formában biztosítja ezt a lehetőséget, kívül esik az EJEB vizsgálatának körén. Ami azonban fontos: e lehetőség „de jure és de facto” is létezzen, tehát a jogi lehetőségen kívül az ilyen életfogytig tartó szabadságvesztést „redukáló” (tehát nem csupán a csökkentést jogilag lehetővé tevő) eljárásnak tényleges gyakorlata is legyen.
A felek beadványaiból is kiderül, hogy ennek a követelménynek a ciprusi gyakorlat mind „de jure”, mind „de facto” megfelel.
A Ciprusi Alkotmány 53. §-ának (1) bekezdése értelmében a köztársasági elnök, a legfőbb ügyésszel egyetértésben felülvizsgálhatja az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek további fogvatartásának szükségességét és dönthet a szabadlábra helyezésről is. Ilyen döntésre 1993-ban kilenc, majd 1997-ben és 2005-ben további két esetben sor is került.
Minthogy tehát az elítélt nem volt és továbbra sincs elzárva attól, hogy életfogytig tartó szabadságvesztését felülvizsgálják és szabadlábra helyezzék, folyamatos fogvatartása nem minősül embertelen bánásmódnak, s nem sérti az Egyezmény 3. cikkét.[15]
Térjek át a mára, s mivel manapság a halálbüntetés újból témává vált, hát érdemes kicsit végig tekinteni ezen is:
Én a magam részéről a társadalommal értek egyet érzelmileg, nos hát jogi értelemben azért más a lehetőség, és a nézet is másképp alakul, ha nem személyes, hanem racionális alapon szemléljük a kérdést!
Találtam egy igen részletes és hát végül is nem is akárkitől származó cikket, érdemes elolvasni.
Tóth Mihály: Kiszámítható döntések a kiszámíthatatlan jövőről
Kategória:SzakcikkekAz életfogytig tartó szabadságvesztésről a legújabb, minket érintő strasbourgi döntés ürügyén
Az
életfogytig tartó szabadságvesztés Európa csaknem valamennyi országában
a legsúlyosabb büntetés a halálbüntetés eltörlése óta. Szinte mindenütt
alkalmazzák, Horvátország, Szerbia, Norvégia, Portugália és
Spanyolország kivételével, ahol csak határozott idejű szabadságvesztés
létezik. A legtöbb állam szigorúbb szabályozása tartalmilag nem sokban
különbözik ettől, mert az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek
vagy meghatározott hosszabb idő – 20-30 év – eltelte után szabadulhatnak
(pl. Bulgária, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország,
Olaszország, Oroszország, Románia, Szlovénia, Ukrajna), vagy akár 10-15
év után feltételes szabadságra bocsáthatók (pl. Ausztria, Belgium,
Dánia, Finnország, Görögország, NSZK, Svédország). Csak néhány ország
zárhatja ki teljesen a feltételes szabadság lehetőségét, ezek Anglia,
Ciprus, Hollandia, Magyarország Szlovákia és Wales. Svájcban –
kivételesen – életfogytig tartó biztonsági őrizet keretében zárható ki a
feltételes szabadságra bocsátás.[1]Az Emberi Jogok Európai Bíróságának hazánkat elmarasztaló legutóbbi (s előzmények nélkülinek nem tekinthető) döntése nem csak ürügyet kínál, hanem talán szükségessé is teszi e büntetési nem múltjának, jelenének és lehetséges jövőjének vázlatos áttekintését.
Adalékok az életfogytig tartó szabadságvesztés hazai történetéhez
A magyar jogfejlődésében az elítélt élete végéig tartó szabadságvesztésnek lényegében három szakasza különböztethető meg.Az első, kezdeti szakaszban a szabadságelvonás elsősorban nem jogalkotói akaratot tükrözött; a fogság a végrehajtás kegyetlen, embertelen módja miatt tartott sokszor az elítélt élete végéig. Létezett ugyan korabeli törvényeinkben is „örökös fogság” – tehát már megjelent egyes esetekben bizonyos jogalkotói értékítélet (arányosítás) is, ez azonban inkább elvi kérdés volt, a büntetés élethossziglani formája nem emiatt, hanem a fogság elviselhetetlen körülményei miatt tartott sokszor az elítélt haláláig.
A második korszakban – a rabmunka térhódításával, s ezzel együtt a végrehajtás bizonyos fokú humanizálódásával – csökkent a szabadságelvonások során bekövetkezett elhalálozások száma, s már nem minősültek a hosszabb tartamú fogságok sem hallgatólagos „halálos ítéleteknek”.
Az életfogytig tartó büntetések ettől kezdve valóban a jogalkotó értékítéletét fejezték ki, s a megtorlás mellett társadalomvédelmi funkciót is elláttak. Ugyanakkor fokozatosan kialakultak azok a törekvések is, amelyek a büntetés-végrehajtás speciál-preventív hatásainak elismerése folytán az életfogytig tartó szabadságvesztésből is megengedték a feltételes szabadulást.
A Csemegi-kódex (1878) – amely szerint e büntetést egy tucat súlyos bűncselekményre ki lehetett szabni – már 10 év eltelte után lehetőséget nyújtott az elítéltnek arra, hogy un. „közvetítő intézetbe” kerüljön, s újabb 5 évi megfelelő magatartás esetén az igazságügy-miniszter feltételes szabadságra bocsáthatta.
Az 1961. évi V. tv. ezt a büntetési nemet kiiktatta, mert – mint a korabeli indokolás hangsúlyozza – „ha a társadalom védelme nem követeli meg a halálbüntetés alkalmazását, akkor megvalósulhat a büntetés nevelő célja Az elítélt átnevelése érdekében pedig nincs szükség életfogytig tartó szabadságvesztésre.” (Noha a szöveg talán világos, mégsem árt nyomatékosítani: vagy megnevelhető valaki – ekkor nem kell életfogytig becsukni –, vagy nem, ekkor viszont felesleges az ilyen büntetés, az illetőt fel kell akasztani.).
Újabb 10 év elteltével az életfogytig tartó szabadságvesztést „rehabilitálták”,[2] s az ezt követő novelláris változások ismét csak a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját (és a fórumrendszert) módosítgatták.
1971 és 1993 között a szabadulás legkorábbi időpontja 20 év volt, 1993 és 1997 között ezt az időpontot 15 és 25 év között immár az ítélkező bíró döntötte el, majd ezt az intervallumot el nem évülő bűncselekmények esetén 20 és 30 év közötti időre emelték.
Az 1993. évi XVII. törvénynek azonban mégis lényeges eleme volt, hogy először iktatta törvénybe a valóban életfogytig tartó szabadságvesztés ma is fenntartott első esetét: „nem bocsátható feltételes szabadságra az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt, ha ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik.”
Ez azonban, mint látni fogjuk, kevésnek bizonyult.
Érdekes fejlődési tendencia tehát, hogy míg az első szakaszban a határozott ideig tartó szabadságelvonás is gyakran életfogytig tartott, a második korszakban az életfogytig kiszabott szabadságvesztés sem feltétlenül (sőt egyre kevésbé) az elítélt haláláig való fogságot jelentette.
Ez a fokozatosan erősödő liberalizálódás azonban – különösen napjainkhoz közeledve, a XX. század utolsó harmadától – vitathatatlanul túlzásokhoz vezetett: a feltételes szabadság intézménye szinte alanyi jogot teremtett bizonyos határozott idő eltelte után a szabadulásra, s ez lassan formálissá tette az „életfogytig tartó szabadságvesztés” nevében jelzett formáját.[3]
Az ezredforduló évei
A harmadik korszakban – az utóbbi másfél évtizedben – megkísérelték a korábbi aránytévesztéseket legalább részben helyrehozni, s visszaadni az életfogytig tartó szabadságvesztés hitelét, önállóságát. Arra, hogy markáns és kézzelfogható különbség legyen a hosszú tartamú szabadságvesztések és az életfogytig tartó szabadságvesztés között a legmegfelelőbb útnak a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés elfogadása kínálkozott.A szervezett bűnözés elleni jogalkotási feladatokról szóló 1097/1998. (VII.24.) kormányhatározat előírta, hogy meg kell vizsgálni az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés lehetőségét, melyet kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekmények esetében indokolt szélesíteni, és az elítélt feltételes szabadságra bocsátásából történő kizárás milyen esetben indokolt.
A Btk. akkori Novellája, az 1998. évi LXXVII. törvény ennek megfelelően bővítette azoknak a szervezett bűnözéshez jellemzően kapcsolódó bűncselekményeknek a körét, melyek legsúlyosabb eseteiben életfogytig tartó szabadságvesztés is kiszabhatóvá vált. Ilyen volt a közveszélyokozás, a fegyvercsempészet, a kábítószerrel visszaélés, az emberkereskedelem vagy a nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel való visszaélés.
Bonyolultabb kérdés volt a feltételes szabadság életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek körében történő felülvizsgálata. A megoldás érdekében számos változat merült fel.
Az egyik voltaképpen a korábbi szabályozásból indult ki, de a törvény erejénél fogva kívánta bővíteni a teljesen kizárandók körét pl. a háborús, vagy emberiesség elleni bűncselekmények elkövetőivel; a gyermekkorúak sérelmére bűnözőkkel; azokkal, akik több minősítő körülményt is megvalósítottak, vagy akik életfogytig tartó büntetésük alatt követtek el újabb szándékos bűncselekményt.
Egy másik elgondolás egyetlen esetben sem zárta volna ki a törvény alapján a szabadulást (ennyiben még a korábbi szabályozáshoz képest is elvileg enyhített volna) ám a feltételes szabadság legkorábbi időpontját legkorábban 30 évben határozta volna meg.[4]
Végül azt a változatot fogadták el, mely szerint az ítélkező bíró dönt a feltételes szabadság megengedhetőségéről, s ha ezt igenlően dönti el, a legkorábbi időpontot legkevesebb 20 (el nem évülő cselekmény esetén 30) évben határozza meg. Világossá vált tehát, hogy a legsúlyosabb esetekben a bíró az ítéletben ettől kezdve ki is zárhatja a feltételes szabadság lehetőségét. Ekkor az elítélt (elvileg) csak kegyelemmel szabadulhatott volna.
Ez – az akkor divatos szóval „paradigmaváltás” – ha terminológiai szempontból csak részben teremtett is egyértelműbb helyzetet, hiszen továbbra is létezett az „életfogytig tartó szabadságvesztésnek” deklarált büntetésnek olyan formája is, ami a nevét csak akkor igazolta, ha az elítélt a feltételes szabadságra bocsátás előtt meghal – legalább világossá tette, hogy immár valóban létezik az elítélt élete végéig történő fogság.
Rá kell azonban mutatni, hogy elvileg már az ezredforduló előtt is létezett a magyar jogban (legalábbis elvileg) a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés, hiszen a bv. bíró már korábban is dönthetett (volna) úgy, hogy az elítéltet az ítélkező bíró által meghatározott legkorábbi időpont után – arra érdemesség hiányában – nem bocsátja feltételes szabadságra.
A hatályos szabályozásban további szigorodást hozott a „három csapás” néven elhíresült 2010. évi LVI. törvény, ami az erőszakos többszörös visszaesők, valamint a (részben) súlyos, erőszakos bűncselekményeket halmazatban elkövetők „kemény magja” esetében kötelezővé tette az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását.
- A képen a Csillagbörtön (Szegedi Fegyház és Börtön). A Csillag honlapján olvasható tájékoztatás szerint jelenleg
huszonegy tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt tölti itt büntetését. Fotó: BvOP archív
A hatályos jog szabályozása és problémái
A legsúlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények száma az új Btk.-ban (2012. évi C. törvény) érdemben alig változott, valamelyest csökkent. A legsúlyosabb büntetés alkalmazására 9 bűncselekmény alapesetében és – figyelemmel a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények körében 3 különböző esetkörre – 13 bűncselekmény összesen 15 súlyosabban minősülő esetében van jelenleg mód.Néhány katonai bűncselekmény legsúlyosabb fenyegetettsége megszűnt (pl. parancsnoki kötelességszegés, kibúvás harci kötelesség teljesítése alól), ezt ellensúlyozta az emberiesség elleni és a háborús bűntettek újraszabályozása kapcsán egyes új, súlyos fenyegetettségű tényállás beiktatása.
Szigorodtak a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének szabályai is. Az új törvény szerint, ha a bíró a feltételes szabadság lehetőségét nem zárja ki, annak legkorábbi időpontját 25, legkésőbbit 40 évben határozza meg.
A 44. § (1) bekezdése látszólag korlátozza a feltételes szabadság kizárásának lehetőségét, részletes felsorolással számba véve azt a 18 bűncselekményt, ahol az elvileg egyáltalán szóba jöhető 22 deliktum közül végleg elvonható a szabadulás esélye, ám ezek esetében is csak akkor, ha e bűncselekményeket személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal követik el.
Valójában ez a rendelkezés mind formai, mind tartalmi szempontból egyaránt aggályos.
Az új Btk. készítőinek többször deklarált célja egyszerű, világos, áttekinthető, belső logikával, koherenciával rendelkező törvényszöveg készítése volt. E szándékot a felesleges, túljogászkodó, ál precíz felsorolás nem tükrözi.
A törvény szövege szerint a megszorító feltétel (a „feltételes szabadság kizárása”) bizonyos bűncselekmények (emberölés, emberrablás, jármű hatalomba kerítése stb.) „súlyosabban minősülő eseteire” vonatkozik. Ennek kiemelése azért teljességgel indokolatlan, mert e bűncselekmények alapesetében életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására nincs is mód.
Emellett a felsorolásban szereplő bűncselekmények több mint fele nem is követhető el másként, mint személy, esetleg dolog elleni erőszakkal, elég arra utalni, hogy hat esetben halálos eredményről van szó, de pl. tiltott fegyvert sem lehet erőszakmentesen „alkalmazni”, vagy rombolást sem lehet dolog elleni erőszak nélkül elkövetni. Ezekben az esetekben tehát a „ha azt személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal követik el” feltétel értelmetlen, s feleslegesen kelti azt a látszatot, mintha a jogalkotó érdemi korlátozással élne.
Végül láttuk, hogy az egyáltalán szóba jöhető bűncselekmények közül a jogalkotó csak négy esetben nem teszi lehetővé a feltételes szabadság kizárását (kábítószerrel visszaélés, nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel visszaélés, ellenség támogatása, hazaárulás). Ha ragaszkodnánk is a rendelkezéshez, elvileg elegendő és jóval egyszerűbb lett volna a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának lehetőségét e négy esetben kizárni, s esetleg hozzátenni, hogy a többi esetben feltétel az erőszakos elkövetés. Igaz, voltaképpen ez is felesleges, hiszen Alaptörvényünk tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását egyébként is csak erőszakos bűncselekmények esetén teszi lehetővé, pl. kábítószerrel visszaélés miatt tehát ilyen büntetés kiszabása alkotmánysértő is lenne. Ha minden áron szükséges az Alaptörvény rendelkezésének megismétlése, semmi akadálya nem lett volna egy még egyszerűbb változatnak: „életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a bíróság a feltételes szabadság lehetőségét csak akkor zárhatja ki, ha a bűncselekményt erőszakkal követték el.”
A törvény eldöntötte azt a korábbi vitát is, hogy az erőszakos többszörös visszaesők esetében a feltételes szabadságból való kizárás vonatkozik-e a legsúlyosabb büntetésre ítélt erőszakos többszörös visszaesőkre is. E vita lényegében arról folyt, hogy az erőszakos többszörös visszaesők feltételes szabadságának kizárása generális (minden büntetésre vonatkozó) előírás-e, vagy ez alól – elsősorban a korábbi törvény rendszere folytán – kivételt jelenthet az örökös fogság.
Az új törvény 44. § (2) bekezdésének a) pontja – immár egyértelműen az életfogytig tartó szabadságvesztés szabályozása körében – a feltételes szabadságból kizárja az erőszakos többszörös visszaesőket. Eszerint tehát az ilyen örökös fogságra ítélt személy élete végéig rács mögött marad, és soha nem számíthat törvényi felülvizsgálatra.
A Btk. tehát (most már egyértelműen) nem csupán az életfogytig tartó szabadságvesztés kötelező előírását tartalmazza (a bűnhalmazat és a visszaesés legsúlyosabb formái esetén) – ami önmagában minősíthető a jogalkotás bírói kompetenciába avatkozó „hatáskör-túllépésének” – hanem az erőszakos többszörös visszaesés legsúlyosabb formái esetében annak felülvizsgálatát is kizárja, meghatározva ezzel a büntetési nem mellett annak valóban az elítélt haláláig tartó mértékét is. Bizonyos körben tehát a törvény teszi kötelezővé, mellőzhetetlenné tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kiszabását.[5]
A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés alkotmányossági kérdései
Az utóbbi évtizedekben szakmai fórumokon – különösen a kriminológusok, de gyakorló büntetőjogászok körében is – megfogalmazódtak olyan alkotmányossági szempontokat hangoztató nézetek, melyek a deklarált kiszámíthatatlanságot jogbiztonsági, a szabadulási remények teljes megvonását pedig emberiességi szempontokból kifogásolják. Így foglalt állást még 1977-ben, az egész európai fejlődést e kérdésben befolyásoló német Alkotmánybíróság, s ilyen ajánlást fogadott el az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága is. [6]Hangot kaptak bizonyos költségszempontú aggodalmak mellett – amelyek persze inkább a halálbüntetés visszaállítását szorgalmazók szájából hangzottak el – olyan határozott vélemények is, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyeknek nincs veszteni valójuk, így kezelhetetlenné, veszélyessé válhatnak a környezetükre, büntetés-végrehajtási szempontból súlyos kockázatot is jelentenek.
Sajnos a hazai szabályozás ezekre az aggályokra nem árnyaltabb megoldások kidolgozásával válaszolt: Alaptörvényünk (noha a halálbüntetés tilalmáról hallgat), fontosnak tartotta leszögezni: „tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki.”[7] (Tudjuk, ezt a rendelkezést a „társadalmi konzultáció” üdvös hatása legitimizálta). Elismeréssel adózhatunk a szép, de igen átlátszó deklarációnak: voltaképpen egy alkotmányos korlátként megfogalmazott szabállyal emelték alaptörvényi szintre az örökös fogságot, remélve, hogy ezzel e kérdésben az Alkotmánybíróságot is örökös passzivitásra kényszeríthetik. Kérdés, vajon valóban kizárták-e ezzel az alkotmányos kontroll lehetőségét.
Formálisan – de csakis formálisan – a válasz lehetne igenlő is, ám a pozitivista megközelítésnek nyilvánvalóan ellentmond, hogy az idézett konkrét előírás olyan jogelvekkel ütközik, amelyeket az Alaptörvény szintén kifejezett formában fogalmaz meg.
Az új Alaptörvény is kimondja ugyanis az emberi méltóság sérthetetlenségét,[8] tiltja az embertelen büntetést,[9] és kiolvasható belőle a bárkit megillető jogbiztonsághoz való jog is. Annak eldöntése pedig, hogy az Alaptörvénynek az elidegeníthetetlen emberi jogokat érintő általános, deklaratív rendelkezései és valamely konkrét előírása közötti kétségtelen ellentmondás, összeütközés esetén melyiknek van primátusa, minden bizonnyal az Alkotmánybíróságra tartozhat. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatából pedig okkal következtethetünk arra, hogy az alapvető elvekkel ellentétes konkrét előírásnak nem fog elsőbbséget biztosítani, s azokat legfeljebb akkor fogadja el, ha előír a konformitás biztosítására hivatott további jogalkotási feladatokat. Pusztán a „tész” alaptörvénybe foglalása eszerint nem feltétlenül biztosít korlátlan lehetőséget arra, hogy azt jelenlegi formájában alkotmányos intézménynek tekinthessük. Általánosabban fogalmazva, alkotmányos alapjogok megvonása nem legalizálható konkrét kivételek Alkotmányba foglalásával.
A „tész” és Strasbourg
A kérdés kapcsán az Emberi Jogok Európai Bírósága fokozatosan, de egyre határozottabban és egyértelműbben támasztotta alá emberi jogi aspektusokból is az alkotmányossági aggályokat, s mint az várható volt, a döntések végül minket is elértek.[10]Indokolt a folyamatot vázlatosan bemutatni.
a) Kafkaris Ciprus elleni ügye[11]
A ciprusi állampolgárságú Kafkaris 1987-ben egy gépkocsiba rejtett pokolgéppel megölt egy apát és annak két gyermekét. Minthogy a ciprusi Btk. az előre kitervelt emberölésre kötelező életfogytig tartó szabadságvesztést ír elő, a vádlottat 1989-ben e legsúlyosabb büntetéssel sújtották.
A büntetés megkezdésekor Cipruson az életfogytig tartó szabadságvesztések – a végrehajtást szabályozó 1981-es és 1987-es börtön-szabályzatok alapján kialakult egységes gyakorlat értelmében – legfeljebb 20 éves (gyakran azonban ennél is rövidebb) tényeleges elzárást jelentettek; ennek az időnek az eltelte után a jó magaviseletű elítélteket szabadították.
Kafkarist, büntetése letöltésének megkezdésekor ennek megfelelően arról tájékoztatták, hogy szabadulása várható időpontja 2002-ben lesz esedékes.
1992-ben azonban a Ciprusi Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek minősítette az említett börtönszabályzatokat, rámutatva, hogy az „életfogytig tartó szabadságvesztés” helyes értelmezés szerint az elítélt élete végéig tart, s az új, 1996-ban elfogadott végrehajtási rendelkezések ennek megfelelően ki is zárták az elítéltek jó magaviselet miatti korábbi szabadulásának lehetőségét. 1996-tól kezdve tehát az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek csak – a legfőbb ügyésszel egyetértésben gyakorolt – köztársasági elnöki kegyelem esetén szabadulhatnak. A kérelmező ügyében ilyen döntésre 2004-ig nem került sor, ezért Kafkaris az Emberi Jogok Európai bíróságához fordult.
Panaszában az Egyezmény 3. cikkébe (kínzás, embertelen, megalázó büntetés tilalma), 5. cikkébe (szabadsághoz és biztonsághoz való jog), 7. cikkébe (büntetés kiszabásának tilalma törvényi rendelkezések nélkül) és 14. cikkébe (hátrányos megkülönböztetés tilalma) ütköző jogsértések lehetőségét vetette fel.
A kérelmező egyrészt azt sérelmezte, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés meghaladja az ésszerű és elfogadható tartamú szabadságelvonás mértékét, másrészt azt, hogy a vele (írásban is) közölt szabadulási időpont utólagos hatálytalanítása – s ezáltal büntetése határozatlan idejűvé tétele – számára „elviselhetetlen bizonytalansággal és szorongással” jár.
A bíróságnak az 5. cikk sérelmét elutasító érveléséből kiemelendő, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés természetéből adódóan mindig tartalmaz több-kevesebb bizonytalansági elemet. Annak az elítéltnek, akit ilyen büntetésre ítélnek, tisztában kell lennie azzal, hogy ez élete végéig tartó bebörtönzést is jelenthet. Önmagában egy ettől eltérő aktuális büntetés-végrehajtási gyakorlat nem jogosít fel senkit a büntetés folyamatos revíziójának kikényszerítésére, még kevésbé korábbi biztos szabadulási remények táplálására. Az 5. cikk 4. pontja kimondja ugyan, hogy a szabadságától megfosztott személyeknek joga van az őrizetbe vételük törvényességét vizsgáló bírói eljáráshoz, ez azonban a jogerős ítélet felülvizsgálatára nem vonatkozik.
Fontosabb és tanulságosabb azonban számunkra a 3. cikkel kapcsolatos (a korábbiakkal egyébként összefüggő) okfejtés, mert egyrészt látni fogjuk, hogy egy másik strasbourgi ügyben is ennek kapcsán bontakozott ki érdemi vita, másrészt – a kérelem e körben történt elutasítása ellenére – itt fogalmazódnak meg legmarkánsabban az eseten túlmutató tanulságok.
A bíróság elöljáróban leszögezte, hogy a 3. cikk rögzíti a demokratikus társadalmak egyik legalapvetőbb vívmányát, vagyis azt, hogy a büntetési célok érvényesítése körében alapvető korlát az embertelen, megalázó büntetés tilalma, s ez teljesen független a konkrét ügyek körülményeitől vagy az érintett magatartásától.[12]
Ennek megsértésére nézve általános szempontok nehezen adhatók, figyelemmel kell lenni a büntetés időtartamára, az érintett nemére, korára, egészségi állapotára.
Általánosságban rögzíthető az az elv, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kimondása nem sérti az Egyezmény 3. cikkét.[13] Az embertelen bánásmód kérdése csak akkor vethető fel, ha az adott ország igazságszolgáltatási rendszere nélkülözi az olyan jogi lehetőségeket és gyakorlatot, melynek révén az ilyen büntetés felülvizsgálható és ezáltal az elítélt szabadlábra helyezhető.[14] Azt hogy egy ország milyen konkrét formában biztosítja ezt a lehetőséget, kívül esik az EJEB vizsgálatának körén. Ami azonban fontos: e lehetőség „de jure és de facto” is létezzen, tehát a jogi lehetőségen kívül az ilyen életfogytig tartó szabadságvesztést „redukáló” (tehát nem csupán a csökkentést jogilag lehetővé tevő) eljárásnak tényleges gyakorlata is legyen.
A felek beadványaiból is kiderül, hogy ennek a követelménynek a ciprusi gyakorlat mind „de jure”, mind „de facto” megfelel.
A Ciprusi Alkotmány 53. §-ának (1) bekezdése értelmében a köztársasági elnök, a legfőbb ügyésszel egyetértésben felülvizsgálhatja az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek további fogvatartásának szükségességét és dönthet a szabadlábra helyezésről is. Ilyen döntésre 1993-ban kilenc, majd 1997-ben és 2005-ben további két esetben sor is került.
Minthogy tehát az elítélt nem volt és továbbra sincs elzárva attól, hogy életfogytig tartó szabadságvesztését felülvizsgálják és szabadlábra helyezzék, folyamatos fogvatartása nem minősül embertelen bánásmódnak, s nem sérti az Egyezmény 3. cikkét.[15]
| Cikk folytatása>> |
[1] Részletes nemzetközi kitekintést és
elemzést tartalmaz NAGY Ferenc: Gondolatok az életfogytig tartó
szabadságvesztésről c. tanulmánya. Magyar Jog 2013.5. szám.
[3] A botrányt Németh István, az 1979-es
rendőrgyilkosság életfogytig tartó szabadságvesztést kapott egyik
elítéltje váltotta ki, akit 2000-ben – az elkövetéskori törvényben
előírt 20 év eltelte után – szabadon engedtek. A több ember megölésében
kezdeményező szerepet játszó elítélt kegyetlenségeit felelevenítő sajtó
tudósításai is hozzájárultak ahhoz, hogy Németh egy évre ugyan
visszakerült a rács mögé, utána azonban végleg szabadult. (http://nol.hu/archivum/archiv-110143 – 2014. május 22.)
[4] Ez az elgondolás a szabadítást a BV-bíró belátására bízta volna. A javaslat – miként a többi is – folyamatosan módosult, változott a viták során, elhangzott az is, hogy az elit élt 70. életévét betöltve már korábban is elengedhető.
[4] Ez az elgondolás a szabadítást a BV-bíró belátására bízta volna. A javaslat – miként a többi is – folyamatosan módosult, változott a viták során, elhangzott az is, hogy az elit élt 70. életévét betöltve már korábban is elengedhető.
[5] A BVOP 2013-ban kiadott évkönyve
szerint 2013-ban 29 jogerősen, 17 nem jogerősen elítélt töltötte
tényleges életfogytig tartó szabadságvesztését. Az utóbbi években az
ilyen elítéltek száma erőteljesebben emelkedett, mint a z ezredfordulót
követő első évtizedben. Ennek legvalószínűbb oka nem a súlyos erőszakos
bűncselekmények számának növekedése, hanem a törvény kötelező
rendelkezése mellett az elkövetési módok kegyetlenebbé, durvábbá válása
lehet.
[6] Vö. BVerfG 21.06. 1977- 1 BvL 14/76
(„lebenslange Freiheitsstrafe ist verfassungsmäßig, wenn dem
Verurteilten (über die Aussicht auf Begnadigung hinaus) die Möglichkeit
einer Strafaussetzung verbleibt”),
Rec(2003)22 on conditional release (at the 853rd meeting of the Ministers’ Deputies) II.4a: „the law should make conditional release available to all sentenced prisoners, including life-sentence prisoners”).
Rec(2003)22 on conditional release (at the 853rd meeting of the Ministers’ Deputies) II.4a: „the law should make conditional release available to all sentenced prisoners, including life-sentence prisoners”).
[10] A kérdés előzményeiről,
alkotmányossági és emberi jogi aspektusairól fontos szempontokat
fogalmazott meg már korábban LÉVAY Miklós (Az Emberi Jogok Európai
Bírósága a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésről: az
embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalma a büntetés
kiszabásakor és a büntetés fenntartásakor – Jogesetek Magyarázata 2012.
évi 3. sz.).
[13] Lasd pl. Kotälla v. the Netherlands, (Application. 7994/77., 6.5.1978. ) Bamber v. the United Kingdom, Application 13183/87., 14.12. 1988)
[14] Lásd pl. Nivette v. France (Application 44190/98., 3.7.2001) Stanford v. the United Kingdom (Application 73299/01., 12. 12. 2002.) Wynne v. the United Kingdom (Application 67385/01., 22.05.2003).
[15] Sajátossága az ügynek, hogy az
előzőek ismeretében úgy vélnénk, legkevesebb esélye a 7. cikkbe ütköző
jogsértés megállapításának volt. Mégis e körben, és csakis itt –
legalábbis részben – Ciprust marasztaló döntés született.
A bíróság mindenek előtt leszögezte, hogy a kérelmező elítélése és a kiszabott büntetés megfelelt az ítélethozatalkor hatályos jogi szabályozásnak. A 7. cikk tartalma azonban a bíróság töretlen gyakorlata szerint azt a követelményt is felöleli, hogy a büntetés kiszabására vonatkozó jogi előírások feleljenek meg a hozzáférhetőség és az előre láthatóság követelményének.
Minthogy a ciprusi jog nem tartalmazta kellő egyértelműséggel az életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó szabályokat, megsértették az Egyezmény 7. pontját.
Mindez nem jelenti – zárta ezzel kapcsolatos okfejtését a bíróság – hogy a panaszost utólag – az ominózus börtönszabályok hatályon kívül helyezésekor – súlyosabb büntetéssel sújtották, mert a végrehajtási szabályzatban szereplő kedvezmény megszüntetése nem a büntetés kiszabását, hanem annak végrehajtását érintő olyan kérdés, ami nem ró súlyosabb kötelezettségeket a kérelmezőre, mint amilyeneket jogerős ítéletében kimondtak.
A 14. cikk állítólagos sérelmével kapcsolatban a bíróság rámutatott, hogy eltérő személyes tulajdonságok alapján az eltérő bánásmód, tehát az ennek megfelelő eltérő „státusz”, nem ütközik a diszkrimináció fogalmába. Alaptalan a kérelem e körben azért is, mert a köztársasági elnök széles körű diszkrecionális joga szükségképpen eredményezhet eltérő helyzeteket, s ez önmagában nem diszkriminatív.
A bíróság mindenek előtt leszögezte, hogy a kérelmező elítélése és a kiszabott büntetés megfelelt az ítélethozatalkor hatályos jogi szabályozásnak. A 7. cikk tartalma azonban a bíróság töretlen gyakorlata szerint azt a követelményt is felöleli, hogy a büntetés kiszabására vonatkozó jogi előírások feleljenek meg a hozzáférhetőség és az előre láthatóság követelményének.
Minthogy a ciprusi jog nem tartalmazta kellő egyértelműséggel az életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó szabályokat, megsértették az Egyezmény 7. pontját.
Mindez nem jelenti – zárta ezzel kapcsolatos okfejtését a bíróság – hogy a panaszost utólag – az ominózus börtönszabályok hatályon kívül helyezésekor – súlyosabb büntetéssel sújtották, mert a végrehajtási szabályzatban szereplő kedvezmény megszüntetése nem a büntetés kiszabását, hanem annak végrehajtását érintő olyan kérdés, ami nem ró súlyosabb kötelezettségeket a kérelmezőre, mint amilyeneket jogerős ítéletében kimondtak.
A 14. cikk állítólagos sérelmével kapcsolatban a bíróság rámutatott, hogy eltérő személyes tulajdonságok alapján az eltérő bánásmód, tehát az ennek megfelelő eltérő „státusz”, nem ütközik a diszkrimináció fogalmába. Alaptalan a kérelem e körben azért is, mert a köztársasági elnök széles körű diszkrecionális joga szükségképpen eredményezhet eltérő helyzeteket, s ez önmagában nem diszkriminatív.
2014. június 4., szerda
Sartre, az abszurditás apostola
Jean-Paul Sartre valószínűleg a legismertebb 20. századi ateista. Mint ilyen, természetesen kivívja magának azt a tiszteletet, hogy szerepelhet a hitetlenség pillérei között.
Azonban figyelembe kell venni azt is, hogy talán több semleges nézőpontú embert vezetett el a hitre, mint a legtöbb keresztény hitvédő. Ugyanis Sartre az ateizmust olyan megerőltető, csaknem elviselhetetlen tapasztalattá tette, amit csak kevesen tudnak kibírni.
Azok a nyugodt, kényelmes ateisták, akik elkezdtek Sartre-t olvasni, nyugtalan ateistákká váltak, és a nyugtalan ateizmus egy óriási lépés Isten felé. Saját szavai szerint: "Az egzisztencializmus nem más, mint egy kísérlet, hogy felfedjük a következetes ateista nézet következményeit." És ezért hálásaknak kell lennünk neki.
A filozófiáját "egzisztencializmusnak" hívta amiatt a tézis miatt, miszerint "az egzisztencia megelőzi a lényeget". Ami valójában azt jelentt, hogy "az ember semmi más, mint amivé teszi önmagát". Mivel nincs Isten, aki eltervezte volna az embert, az embernek nincs se mintája, se lényege. Az ember lényege vagy természete nem a teremtő Istentől származik, hanem a saját szabad választásából.
Ez lehetne egy nagyon mély és igaz meglátás is, csakhogy Sartre kiforgatta a keresztény nézetet. A jó meglátása az a tény, hogy az ember a szabad választásával határozza meg, hogy ki akar lenni. Isten valójában csak azt teremti meg, hogy mi az összes ember. De a saját egyedülálló egyéniségét az egyén maga alakítja ki. Isten létrehozza, hogy mik vagyunk, mi pedig azt, hogy kik vagyunk. Isten a lét méltóságát adja a saját magunk által való, vagy pedig Istennel közös megteremtésünknél; Isten ugyanis Önmagát adja társul mellénk, hogy a saját magunk létrehozásának feladatát megvalósíthassuk. Ő az objektív nyersanyagot teremti meg az átöröklődés és a környezet közvetítésével. Önmagam végső formáját azonban én alakítom ki a szabad választásom által.
Sajnálatos módon Sartre azt állította, hogy ez megcáfolja Istent, ugyanis, ha volna Isten, akkor az ember ennek az Istennek csak puszta műterméke lenne, s így nem lehetne szabad. Állandóan azzal érvelt, hogy az emberi szabadság és méltóság megköveteli az ateizmust. Hozzáállása ahhoz a vadnyugati cowboyhoz hasonlít, aki Istenhez egy rivális cowboyként szól: "Hé, ez a város nem elég nagy kettőnknek. Egyikünknek mennie kell."
Ezért vezette el Sartrét az ateizmushoz az emberi szabadság valóban helyes meglátása, valamint az, hogy ez a szabadság a személyeket alapvetően különbözteti meg a puszta dolgoktól, ugyanis (1) összekeverte a szabadságot a függetlenséggel, mert (2) Istenre csak úgy tudott gondolni, mint aki - valamiféle kozmikus fasisztaként - elveszi az emberi szabadságot, ahelyett, hogy megteremti és fenntartja azt. Továbbá, (3) Sartre abba a kamaszkorra jellemző hibába esett, hogy egyenlővé tette a szabadságot a lázadással. Azt mondta, hogy a szabadság csakis "szabadság a nem-et mondásra" lehet.
Azonban nem csak ez a szabadság. Van olyan szabadság is, amely igen-t mond. Sartre úgy gondolta, hogy a szabadságunkkal kötünk kompromisszumot akkor, amikor igent mondunk, amikor azt választjuk, hogy jóváhagyjuk azokat az értékeket, amiket a szüleink, társadalmunk vagy az Egyház tanít nekünk. Így az, amit Sartre szabadságnak gondolt, nagyon ahhoz áll közel, amit az 50-es évek beat-nemzedéke és a 60-as évekbeli hippik úgy hívtak, hogy "csak tedd a saját dolgod", vagy amit a 70-es évek nemzedéke úgy hívott, hogy "törődjél csak magaddal".
Egy másik fogalom, amit Sartre komolyan vett, de tévesen használt, az a felelősség fogalma. Úgy vélte, hogy az Istenben való hit szükségszerűen megalkudna az emberi felelősséggel, ugyanis akkor magunk helyett minden tettünkért és mivoltunkért Istennek tehetnénk szemrehányást. De ez egyszerűen nem így van. Az én mennyei Atyám, a földi apámhoz hasonlóan, nem felelős a választásaimért vagy a jellememért, amit ezekkel a választásokkal kiformáltam; én én vagyok. És a felelősségem ténye ugyanúgy nem cáfolja meg a mennyei Atyám létezését, mint ahogy nem cáfolja meg a földi apám létezését se.
Sartre élesen észrevette a gonoszt és az emberi perverzitást. Azt mondta: "Megtanultuk, hogy komolyan vegyük a Rosszat. a Rossz nem egy látomás. Megismerve okait, nem fog eltűnni. A Rosszat nem lehet jóvátenni."
Viszont azt is mondta, hogy mivel nincs Isten és mivel következésképp mi alkotjuk meg saját értékeinket és törvényeinket, valójában nincs rossz se: "Azt választani, hogy ez leszünk vagy amaz, annak az állítása, hogy ebben az időben az az érték számunkra, amit választunk, tehát mi sohasem választhatjuk a rosszat". Így Sartre egyszerre ad túl nagy jelentőséget a rossznak ("A Rosszat nem lehet jóvátenni") és túl kicsit ("Mi sohasem választhatjuk a Rosszat").
Sartre ateizmusa nem pusztán azt mondja, hogy Isten nem létezik, hanem, hogy Isten lehetetlenség. De legalább adózik némi tisztelettel Isten "Én vagyok" bibliai fogalmának azzal, hogy ezt az elképzelhető legellentmondásosabb ideának hívja, ez az önmagáért-való-lét (a szubjektív személyiség, az "Én") és az önmagában-való-lét (az objektív örök tökéletesség, a "Vagyok") "megvalósíthatatlan szintézise".
Isten a tökéletes személyt jelenti, és emiatt Sartre számára ez a terminusok ellentmondása. Tökéletes dolgok vagy ideák, mint az igazságosság vagy az igazság lehetségesek; és tökéletlen személyek, mint Zeusz vagy Apolló, szintén lehetségesek. De a tökéletes személy lehetetlen. Zeusz lehetséges, de nem valós. Isten egyedülálló az istenek között: nem csak valótlan, hanem lehetetlen is.
Mivel Isten lehetetlen, és mivel Isten a szeretet, a szeretet is lehetetlen. A legmegdöbbentőbb dolog Sartréban, hogy minden bizonnyal tagadta az őszinteség, az önzetlenség és a szeretet puszta lehetőségét is. A legtöbb ateista Isten helyére az emberi szeretetet teszi, mint olyan dolgot, amiben hisznek. De Sartre azzal érvel, hogy ez lehetetlen. Miért?
Mert, ha nincs Isten, akkor minden egyes egyén Isten. De csak egyetlen egy Isten lehetséges, egy abszolút Isten. Tehát az összes interperszonális kapcsolat alapvetően rivális kapcsolat. Itt Sartre Machiavellit visszhangozza. Mindannyiunknak Istent kell játszanunk másoknak; mindannyiunk, mint saját életünk színdarabjának szerzői, szükségképpen szereplőkként kell rendeznünk másokat ebben a drámában.
Van egy kis szó, amellyel a hétköznapi emberek valami valósra utalnak, és amelyet a szerelmesek valami csodálatos tapasztalatként élnek át. Sartre úgy gondolta, hogy ez valami lehetetlenre és illuzórikusra utal. Ez a szó a "mi". Szerinte nincs olyan, hogy "mi-alany", se közösség, se önfeledt szerelem, mert mindegyikünk állandóan Isten próbál lenni, az egyedüli, az egyetlen és egyedülálló én-alany.
Sartre leghíresebb színdarabjában, a Zárt tárgyalásban három halott ember van összezárva, és azt figyeli rajtuk, hogyan teszik pokollá a másik életét egyszerűen azáltal, hogy Istent játszanak a többinek - nem a másokon gyakorolt külső hatalom értelmében, hanem pusztán azáltal, hogy mindegyikük a másikat puszta dolognak tekinti. A színdarab megdöbbentő tanulsága, hogy "A pokol a másik ember".
Ez amilyen mélyenszántó gondolat, annyira mélyenszántóan hamis. Valójában a pokol pontosan az emberi és isteni Másik hiánya. A pokol a totális magányosság. A mennyország a másokkal való közösség, mert a mennyország ott van, ahol Isten van, és Isten a Szentháromság. Isten a szeretet, Isten a "másik személy".
Sartre gyakorlatias észjárású őszintesége csaknem vonzóvá tehetné őt az olyan visszataszító konklúziói ellenére is, mint az élet értelmetlensége, az értékek önkényessége és a szeretet lehetetlensége. Csakhogy ezt az őszinteséget, akármilyen mélyen is gyökerezik jellemében, saját maga tette lényegtelenné és értelmetlenné, mivel tagadta Istent, és így az objektív Igazságot is. Ha nincs isteni értelem, akkor nincs igazság se, annak kivételével, ami mindegyikünket önmagává teszi. Így ha semmit sem jelent az, hogy őszinte legyek magamon kívül, akkor mit jelent valójában az őszinteség?
Mégse tudjuk megállni, hogy ne csak elítélő ítéletet mondjunk Sartre-ról, és hogy ne érezzünk egy kis örömet is a következetességéből fakadó visszataszítósága miatt. Megmutatta ugyanis nekünk az ateizmus igazi arcát: abszurditás (ez a pontos szó) és undor (ezt a konkrét képet használta, és ez az első és legnagyobb regényének a címe is).
Az "Undor" annak az embernek a története, aki egy fáradtságos keresés után arra a szörnyű igazságra jutott, hogy az életnek nincs semmi értelme, hogy az egyszerűen csak egy undorító fölösleg, mint amilyen a hányadék vagy az ürülék. (Sartre szándékosan használt ilyen obszcén képeket, mert szerinte az élet maga is obszcén).
Nem tudunk nem egyet érteni William Barett-tel, amikor azt mondta, hogy "azoknak, akik arra készülnek, hogy ezzel (az undorral) kihányják az egész sartre-i filozófiát, rámutathatunk, hogy jobb az ember életében találkozni ezzel az émellyel, mint sohasem találkozni vele".
Más szavakkal Sartre jelentősége a Prédikátoréhoz hasonló: Felteszi a kérdések legfontosabbikát, bátran és rendíthetetlenül, és csak csodálhatjuk őt ezért. Sajnos, a lehető legrosszabb választ adja rá, ahogy a Prédikátor is tette: "Hiábavalóság, minden csak hiábavalóság".
Csak szánhatjuk őt ezért, és vele együtt a többi ateistát is, akik eléggé tisztafejűek ahhoz, hogy meglássák, ahogy Sartre is tette, hogy "Isten nélkül mindent szabad - de nincs semmi értelme".
Marx, a tömegek hamis Mózese
A keresztény hit számos ellenfele közül a marxizmus biztosan nem a legfontosabb, legimpozánsabb vagy legmegkapóbb filozófia a történelemben.
Viszont egészen mostanáig nyilvánvalóan a leghatásosabb. Összehasonlítva 1917, 1947 és 1987 világtérképeit, megláthatjuk hogy mennyire feltartóztathatatlan volt az eszméknek ez a rendszere, amely elárasztotta a világ egyharmadát mindössze két generáció alatt. Ez egy olyan bravúr, ami eddig csak kétszer sikerült: a korai kereszténységnek és a korai iszlámnak.
Tíz évvel ezelőtt minden politikai és katonai konfliktus a világon, Közép-Amerikától a Közel-Keletig, a kommunizmus versus antikommunizmus tengelyén fordult meg.
Sőt, a fasizmus is javarészt azért válhatott népszerűvé Európában, és ma is azért kell számolni vele Latin-Amerikában, mert szembeszállni látszott a „kommunizmus kísértetével”, ahogy Marx nevezte saját eszméjét a „Kommunista Kiáltvány” első mondatában.
A „Kiáltvány” egy kulcsfontosságú momentum a történelemben. 1848-ban adták ki, az európai „forradalmak évében”, és lényegében – a Bibliához hasonlóan – a történelem, a múlt és a jövő filozófiája. Minden múltbeli történelmi eseményt az osztályharcra vetített le, ami az elnyomó és az elnyomott között történt, Úr és szolga között, király és nép között, pap és hívő között, céhmester és inas között, sőt férj és feleség vagy szülő és gyermek között.
A történelemnek ezen megítélése még Machiavellinél is cinikusabb. A szeretetet teljesen tagadja vagy figyelmen kívül hagyja: versengés és kizsákmányolás volt az egyetemes szabály.
Most azonban mindez megváltozhat - mondta Marx -, mert most, a történelemben először már csak két fő osztályellentét maradt: a burzsoázia (az „akiknek van”, a termelési eszközök birtokosai) és a proletariátus (az „akiknek nincs”, a termelési eszközökkel nem rendelkezők).
Az utóbbiaknak el kell adniuk magukat és munkájukat a tőkéseknek egészen a kommunista forradalomig, amely majd „felszámolja” (magyarán meggyilkolja) a burzsoáziát, és így mindörökre megszűnnek az osztályok és osztályharcok, és megalakul a béke és az egyenlőség millenniuma. Marx miután teljesen kiábrándult a múltból, teljesen naivvá vált a jövő felé.
Mi késztette Marxot, hogy azzá legyen, ami lett? Mik ennek a hitvallásnak a forrásai?
Marx szándékosan fordult el 180 fokkal a zsidó örökségétől: 1) a természetfelettitől és az 2) egyediségtől, hogy magáévá tegye az 1) ateizmust és a 2) kommunizmust. Marx azonban mégis megtartotta egy szekularizált formában a bibliai vallás összes nagyobb strukturális és érzelmi tényezőit. Marx, miként Mózes, lett az a próféta, aki kivezeti az új kiválasztott népet, a proletariátust a kapitalizmus szolgaságából a kommunista ígéret földjére, a véres világforradalom Vörös-tengerén és az ideiglenes pusztaságon át, felajánlva a szenvedést a pártnak, az új papságnak.
A forradalom napja az új „Jahve-nap”, az ítélet napja; a pártszóvivők az új próféták; és a párton belüli politikai tisztogatások, melyek célja, hogy fenntartsák az ideológiai tisztaságot, új isteni ítéletek, melyek a kiválasztottak és vezetőik makacssága miatt történnek. A kommunizmus messiási hangja strukturálisan és érzelmileg sokkal jobban hasonlít egy vallásra, mint akármely más politikai rendszerre, a fasizmust kivételével.
Miként Marx átvette tartalom nélkül vallási örökségének formáit és szellemét, a hegeli filozófiai örökségével is ugyanezt tette, átalakítva a „dialektikus idealizmus” hegeli filozófiáját „dialektikus materializmussá”. „Marx a fejéről a talpára állította Hegelt” – tartja a mondás. Marx hét radikális ideát örökölt Hegeltől:
Monizmus: az az idea, miszerint minden egy, s hogy az egyszerű ész által tapasztalt különbség az anyag és a szellem között pusztán illuzórikus. Hegel számára az anyag csak a szellem formája; Marx számára a szellem csak az anyag formája.
Panteizmus: az az elképzelés, miszerint téved az a sajátosan zsidó idea, hogy különbség van a Teremtő és a teremtés között. Hegel számára a világ Isten külső megnyilvánulása (Hegel panteista volt); Marx számára Isten a világ megnyilvánulása (Marx ateista volt).
Hisztoricizmus: az az idea, mely szerint minden változik, még az igazság is; hogy semmi sincs, ami a történelem felett ítélkezhetne; és hogy emiatt ami igaz volt egy korban, az hamis lehet egy másikban, vagy fordítva. Más szavakkal az Idő az Isten.
Dialektika: az az idea, hogy a történelem csak szembenálló erők konfliktusai által halad előre, a „tézis” és „antitézis” fejleszti ki a „magasabb szintű szintézist”. Ez vonatkozik az osztályokra, nemzetekre, intézményekre és ideákra egyaránt. Ezt a dialektikus keringőt játszák a történelem báltermében, míg el nem jön végül Isten országa – amit Hegel gyakorlatilag a porosz állammal azonosítot, Marx pedig internacionalizálta ezt az egész világra kiterjedő kommunista államban.
Determinizmus vagy fatalizmus: az az idea, hogy a dialektika és végeredménye elkerülhetetlen és szükségszerű, nem pedig szabad. A marxizmus a kálvinista predestinációhoz hasonlít isteni Predestináló nélkül.
államiság: az az elmélet, miszerint mivel nincs örök, a történelmen átívelő igazság vagy törvény, az állam a legfőbb és kritizálhatatlan való. Marx itt is internacionalizálta Hegel nacionalizmusát.
Militarizmus: az az idea, hogy mivel nincs egyetemes természeti vagy örök törvény, amely megítélhetné az államot és megoldatná a közöttük lévő nézeteltéréseket, a háború elkerülhetetlen és szükségszerű addig, amíg léteznek államok.
Sok más, a francia forradalom utáni vallásellenes gondolkodóhoz hasonlóan, Marx magáévá tette a 18. századi „felvilágosodás” szekularizmusát, ateizmusát és humanizmusát, valamint racionalizmusát és a hitét a potenciális mindentudó tudományban és a potenciális mindenható technikában. Itt ismét a bibliai vallás formáit, érzéseit és funkcióit alakította át egy másik istenre és egy másik hitre. Ugyanis a racionalizmus egy hit, nem pedig egy bizonyított tény. Azt a hitet, hogy az emberi értelem megismerhet mindent, ami valóságos, nem lehet igazolni az emberi értelem által; és azt a hitet, hogy mindent, ami valóságos igazolni lehet a tudományos módszerekkel, nem lehet igazolni a tudományos módszerekkel.
A harmadik hatás Marxra a hegelianizmus és a felvilágosodás racionalizmusán kívül a közgazdasági redukcionizmus volt: hogy minden kérdést közgazdasági kérdésre vezetett vissza. Ha Marx olvasná most ezt az elemzést, akkor azt mondaná, hogy ezeknek a gondolataimnak a valódi oka nem az a szellemi képességem, hogy megismerjem az igazságot, hanem a társadalom kapitalista gazdasági szerkezetei, amelyek „kitermeltek” engem. Marx úgy hitte, hogy az emberben lévő gondolatot totálisan determinálja az anyag; hogy az embert totálisan determinálja a társadalom; s hogy a társadalmat totálisan determinálja a gazdasági élet. Ezzel feje tetejére állította a hagyományos nézetet, miszerint az értelem irányítja a testet, az ember irányítja a társadalmát, és a társadalom irányítja a gazdasági életét.
Végezetül Marx elfogadta a tulajdonok és termelési eszközök közös birtoklásának elméletét a korábbi „utópista szocialista” gondolkodóktól. Marx így mondta: „a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése”. Valójában az egyedüli közösségek a történelemben, melyeknek sikerült megvalósítaniuk a kommunizmust: a monostorok, a kibucok, a törzsközösségek és a családok (amelyet Marx szintén meg akart szüntetni). Az összes kommunista kormány (mint amilyen a szovjet volt) az államra ruházta rá a tulajdonokat, s nem az emberekre. Marx azon hite, hogy az állam saját magától „eltűnik”, amint a kapitalizmus megsemmisül és a kommunizmus lép a helyére, már beigazolódott, hogy meglepően naiv volt. Ha egyszer valaki a hatalmat megszerzi magának, azt csak a bölcsesség és a szentség által adhatja ki a kezéből.
A kommunizmus terjedésének a legmélyebb oka, főleg a Harmadik Világ országaiban, nem a közös tulajdon elvének akarása, hanem „a hatalom akarása”, ahogy azt Nietzsche hívta. Nietzsche sokkal mélyebben belelátott a kommunizmus szívébe, mint Marx.
Hogyan viszonyult Marx a kommunizmust érő nyilvánvaló ellenvetésekhez: hogy eltörölte a magánéletet, a magántulajdont, az egyéniséget, a szabadságot, s a motivációkat a munkához, a neveléshez, a házassághoz, családhoz, kultúrához, nemzetekhez, valláshoz és filozófiához? Nem tagadta, hogy a kommunizmus eltörölte ezeket a dolgokat, de azt mondta, hogy ezt már a kapitalizmus is ugyanúgy megtette. Pl. azzal érvelt, hogy „A burzsoá puszta termelési szerszámnak tekinti feleségét.”. A legérzékenyebb és legfontosabb kérdésről, a családról és a vallásról inkább csak retorikusan beszélt, mint logikusan; pl.: „A családról és a nevelésről, a szülők és gyermekek közötti meghitt viszonyról hangoztatott polgári szólamok annál visszataszítóbbak…” és a vallással és a filozófiával kapcsolatos kifogásokra ez volt a válasza: „Azokat a vádakat, amelyeket a kommunizmus ellen vallási, filozófiai és egyáltalában ideológiai szempontból emelnek, nem érdemes részletesen tárgyalni.”
A marxizmus legegyszerűbb cáfolata az, hogy a materializmusa egyszerűen ellentmond önmagának. Ha az eszmék egyáltalán nem számítanak, hanem csak az anyagi termékek és gazdasági erők, mint a kocsik vagy a cipők, akkor a kommunista eszme ugyancsak nem számít. Ha az összes eszménk determinált, nem azáltal, hogy meglátjuk bennük az igazságot, hanem az anyag szükségszerű mozgása által; ha mi aligha tudunk azon segíteni, hogy a nyelvünk éppen hogyan mozdul – akkor Marx gondolatai semmivel sem igazabbak Mózes gondolatainál. A gondolkodás alapjainak a megtámadása saját magunk megtámadása.
Marx is látta ezt, és be is ismerte. Szavait fegyverként értékelte át, s nem igazságokként. A „Kiáltvány” (és az alapvető, jóval hosszabb, még áltudományosabb A tőke) szavainak funkciói nem azt igazolni, hogy mi igaz és mi nem, hanem a forradalomra való buzdítás. „A filozófusok a világot csak értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Marx alapvetően pragmatista.
De még ezen a pragmatikus szinten is önellentmondás van. A „kiáltvány” ezzel a híres sorokkal végződik: „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek. Világ proletárjai, egyesüljetek!” Viszont ez a kérés önmagát dönti meg, ugyanis Marx tagadja a szabad akaratot. Minden elrendelt; a forradalom „elkerülhetetlen”, akár csatlakozni akarok hozzá, akár nem. Nem folyamodhatunk a szabad választáshoz úgy, hogy ugyanakkor tagadjuk is azt.
Komoly gyakorlati kifogások is vannak a kommunizmusra, csakúgy mint ez a két filozófiai kifogás. Egyrészről a jövendölése egyszerűen nem vált be. A forradalom nem akkor és ott történt, ahol azt Marx megjósolta. A kapitalizmus nem tűnt el, sem az állam, a család vagy a vallás. És a kommunizmus nem eredményezett sehol se megelégedettséget és egyenlőséget, akárhol került is hatalomra.
Marx mindössze annyit tudott tenni, hogy eljátszotta Mózest, és a bolondokat visszavezette az egyiptomi szolgaságba (az anyagiasságba). A valódi Felszabadító pedig a színfalak mögött várja az udvari bolondot, kinek szavai társait mint „bolondokat kisértek a halál hamvgödrihez”, és „Ki egy óra hosszant tombol és dühöng, Azzal lelép, s szava se’ hallatik”. Ez az, amivel a marxista filozófusok nem akarnak szembesülni.
2014. március 24., hétfő
Freud, a „szexuális forradalom” megalapozója
Freudot a psziché Kolumbuszának nevezhetnénk. Hatása olyan nagy volt, hogy nincs is élő pszichológus, aki kikerülhetné.
Azonban a zseniális ötletek között Freud írásaiban a legbizarabb ideákat is megtalálhatjuk: mint pl. azt, hogy az anyák csak azért ölelik magukhoz gyermeküket, hogy így az irántuk érzett szexuális vágyaikat helyettesítsék, mellyel érintkezésbe akarnak kerülni velük.
Sigmund Freud tanításai közül a leghatásosabb a szexuális redukcionizmusa volt. Ateistaként Freud Istent az emberek álmának tartotta; materialistaként az embert a puszta testére, az emberi test mozgatórugóit az állati vágyakra, a vágyakat a szexuális vágyra, és a szexuális vágyat a nemző szexre redukálta. Persze ezek közül mindegyik egy szélsőséges leegyszerűsítés.
Freud tudós volt, és bizonyos tekintetben nagy tudós. Azonban engedett a foglalkozásával járó kísértésnek: a vágynak, hogy az összetettet, a bonyolultat minél ellenőrizhetőbb, leírhatóbb keretek közé kényszerítse. A pszichológiát tudománnyá akarta tenni, még ha csak egy egzakt tudománnyá is. Csakhogy ez lehetetlen, hiszen a vizsgálandó tárgy, az objektum, az ember, nem csak objektum, hanem szubjektum is, egy „én”.
Századunk „szexuális forradalmának” a kiindulópontja a kielégülés keresése volt, melynek során azonban össze lettek keverve a szükségletek és az igények. Minden normális embernek vannak igényei vagy vágyai. Viszont az egyszerűen nem igaz - ahogy azt Freud feltételezte -, hogy ezek a vágyak és igények szükségletek és jogok; az, hogy senkitől sem várható el, hogy úgy éljen, hogy ezeket nem elégíti ki; vagy az, hogy ezeknek elfojtása pszichológiailag egészségtelen.
A szükségletek és az igények közötti konfúzió az objektív értékek és az objektív természetes erkölcsi törvény tagadásából ered. Senki sem okozott nagyobb pusztítást ezen a rendkívül fontos területen, mint Freud, különösen a szexuális erkölcs területén. A házasság és a család elleni modern támadás, amelyet Freud alapozott meg, több kárt okozott mint bármely más háború vagy politikai forradalom. Hiszen hol máshol tanulhatnánk meg a legfontosabb leckét az életben – az önzetlen szeretetet –, ha nem a tartós családokban, amelyek a gyakorlattal hirdetik azt.
Mégis, minden hibája ellenére, Freud még mindig azok fölé a pszichológiák fölé magasodik, amelyek felváltották őt a populáris kultúrában. Materializmusa ellenére felfedezte a lélek néhány mélyebb misztériumát is. Igazi érzéke volt a tragédiához, a szenvedéshez és a boldogtalansághoz. A tisztességes ateisták rendszerint boldogtalanok; a tisztességtelen ateisták pedig boldogok. Freud egy tisztességes ateista volt.
és a becsületessége jó tudóssá tette őt. Azt hitte, hogy ha pusztán kiemelkedünk a tudatalatti sötétségébe rejtett elfojtásból vagy félelemből az értelem fényére, akkor ez megszabadít bennünket a hatalmától. Ez az abban való hit, hogy az igazság hatékonyabb mint az illúzió, a fény mint a sötétség. Sajnálatosan Freud minden vallást az emberiség legalapvetőbb illúziói közé sorolta, és a materialista tudományosságot tartotta az egyetlen fénynek.
Határozottan meg kell különböztetnünk Freud személyében három eltérő dimenziót. Elsőként ő a pszichoanalízis gyakorlati, terápiás technikájának a feltalálója, amiért zseninek kell tartanunk, és minden pszichológus adósa ezért. Ahogy egy keresztény filozófus, mint Szent Ágoston vagy Aquinói Szent Tamás felhasználta olyan nem keresztény filozófusok, mint Platón és Arisztotelész kategóriáit, ugyanígy lehetséges az is, hogy egy keresztény pszichiáter felhasználja Freud technikáit, anélkül, hogy magáévá tenné az ő vallásos nézetét.
Másodszor, Freud mint teoretikus pszichológus Kolumbuszhoz hasonlít, aki feltérképezett egy új kontinenst, viszont súlyos tévedésekbe is esett. Néhány ezek közül megbocsátható, ahogy Kolumbusznak is voltak megbocsátható tévedései, melyeket a terület újdonsága miatt követett el. De Freud több tévedése előítéletekből származik, mint pl. az, hogy az összes bűnt csak egy kóros érzéssé redukálja, valamint, hogy képtelen volt elképzelni azt, hogy az Istenben való hitnek bármiféle köze lehet a szeretethez.
Harmadszor, Freud mint filozófus és vallási gondolkodó határozottan amatőr volt, érvei és gondolatai éppen csak egy kicsit többek mint egy kamaszé.
Most nézzük át ezeket a pontokat egyenként.
Freud legnagyobb műve kétségtelenül az „álomfejtés”. A tudatalatti lenyomataiként tanulmányozni az álmokat ma már evidensnek tűnik. De ez Freud korában teljesen új volt. Freud nem ott tévedett, hogy túlhangsúlyozta a tudatalatti erőit, amelyek mozgatnak bennünket, hanem, hogy leértékelte a mélységüket és komplexitásukat, ahogy egy új kontinens felfedezője is eshet abba a hibába, hogy a felfedezett földet csak egy nagy szigetnek véli.
Freud rájött, hogy azoknak a hisztériás pácienseknek, akiknél nincs ésszerű ok a zavarodottságukra, segíthet azzal, amit ő „beszélgetős gyógymódnak” nevezett, felhasználva a „szabad asszociációkat”, különös figyelmet szentelve a „freudi elszólásokra”, melyek a tudatalattinak a kulcsai. Vagyis rá kitalált teória elégtelensége ellenére működött a dolog.
A pszichológiai elmélet szintjén Freud a pszichét „Id”-re, „Ego”-ra és „Superego”-ra osztotta fel. Ez elsőre eléggé hasonlónak tűnik a hagyományos, és gyakorlati megfontoláson alapuló felosztáshoz, azaz a vágy, az akarat és az értelem (vagy tudat) felosztásához, amely Platónnal kezdődött. Azonban lényeges különbségek vannak közöttük.
Először is Freud „super-ego”-ja nem az értelem vagy tudat, hanem a kényszeredett (nem-szabad), passzív reflexió az egyén lelkében, akit a társadalom korlátoz vágyaiban: „Ezeket nem szabad csinálni”. Amit mi a saját belátásunknak tartunk, hogy mi a valóban jó és rossz, az csak a mesterséges társadalmi törvények tükörképe, legalábbis Freud szerint.
Másodszor, az „ego” nem a szabad akarat, hanem egy puszta külszín. Freud determinista volt, ezért tagadta a szabad akarat létezését, és az embert teljes egészében állat-gépnek tekintette.
Végül az „Id” („az”) az egyedüli valódi én Freud szerint, és ez teljesen az állati vágyakat foglalja magában. Ez a szint személytelen; innét a név: „az”. Freud tehát tagadja a valóságos személyiség létezését, az egyéni én-séget. Ahogy tagadta Istent („én vagyok”), úgy tagadta Isten képét, az emberi „én”-t is.
Freud pszichológiai ideáit a legőszintébben a két leghíresebb vallásellenes könyvében, a „Mózes és az egyistenhit”-ben és az „Egy illúzió jövője”-ben tárta fel. Ahogy Marx, ő is elvetett minden vallást, melyeknek állításait és érveit úgy gondolta gyermeteges lenne komolyabban megvizsgálni. Azonban ennek az „illúziónak” a feltételezett eredetéről részletes magyarázattal hozakodott elő. Ennek alapvetően négy része van: a tudatlanság, a félelem, a fantázia és a bűn-érzet.
Mint tudatlanság, a vallás egy tudomány előtti találgatásból nőtt ki. Az ember elgondolta, hogy hogyan működik a természet: ha van egy villám, akkor kell lennie egy Villámlónak, egy Zeusznak. Mint félelem, a földi atyánk egy mennyeivel való helyettesítésének a kitalálása, amikor az meghal, megöregszik, elmegy vagy elküldi gyermekeit a biztonságos otthonból a felelősség rémítő világába. Mint fantázia, a vágyak fantáziált beteljesedésének a gyümölcse, hogy van egy mindenható gondviselésszerű erő az élet ijesztően személytelen külsőségei mögött. És mint bűnösség, Isten az erkölcsös magatartás garantálója lett.
Freud teóriájának a leggyengébb része a bűnösség eredetéről szóló magyarázat. Úgy meséli el a történetet, hogy egyszer, réges-régen egy fiú megölte az apját, egy nagy törzs fejét. Azóta is ez az első gyilkosság kísérti az emberi faj tudatalatti emlékezetét. Csakhogy ez egyáltalán nem magyarázat; az első gyilkos miért érezte bűnösnek magát?
Freud legfilozofikusabb könyve az utolsó volt, a „Rossz közérzet a kultúrában”. Ebben a „summum bonum” – a legfőbb jó – nagy kérdésével áll elő, az élet értelmével és az emberi boldogsággal. Azt a következtetést vonta le, amit a Prédikátor könyve is, hogy ezek elérhetetlenek. Gyakorlatilag azt mondja, hogy „hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság”. De helyette megígéri, hogy egy sikeres pszichoterápiával elmozdít bennünket „a kezelhetetlen boldogtalanságtól a kezelhető boldogtalanságig”.
A pesszimizmusának az egyik oka az volt, hogy úgy hitte, hogy az emberi viszonyokban belső ellentmondások vannak; erre utal a „Rossz közérzet a kultúrában” cím is. Egyrészről állatok vagyunk, akik az örömöt hajhásszuk, csak a „gyönyör elvétől” motiválva. Másrészről szükségünk van a civilizáció rendjére, hogy megóvjon bennünket a káosz fájdalmától. Azonban a civilizáció korlátjai csorbítják a vágyainkat. Tehát pont az a dolog, amit a boldogságunk érdekében kitaláltunk, vált akadályunkká.
életének vége felé, amint felfedezte a „Thanatoszt”, a halálvágyat, Freud gondolkodása még sötétebbé és még sejtelmesebbé vált. Úgy gondolta, hogy az örömelv két ellentétes irányba vezet minket: az erosz és a thanatosz felé. Az erosz előre visz minket az életbe, szeretetbe, a jövőbe és a reménybe. A Thanatosz visszafelé visz minket a anyaméhbe, oda, ahol egyedül nem éreztünk fájdalmat.
Neheztelünk az életre és anyáinkra, amiért a fájdalomra szült bennünket. Ez az anyagyűlölet párhuzamos a híres „Oedipus-komplexussal”, azaz azzal a tudatalatti vággyal, hogy megöljük apánkat és elvegyük saját anyánkat – ami tökéletes magyarázat Freud saját ateizmusára, aki a mennyei Atyaistenre neheztelt, majd feleségül vette a Földiesség Anyját.
Freud már haldoklott, amikor Hitler került hatalomra. Azonban prófétaként látta meg a halálvágy hatalmát a modern világban, és nem volt biztos abban, hogy ezek közül a két „mennyei erő” közül, amint hívta őket, melyik fog győzedelmeskedni. Ateistaként, viszont csaknem misztikusként halt meg. Mivel túl sok pogányság volt benne, azt a néhány mély meglátást, amit neki köszönhetünk, rendszerint összekeverte a szörnyű érzéketlenséggel és vaksággal. Felidézi C.S. Lewis leírását a pogány mitológiákról: „a mennyei erő és szépség sugara a szenny és az ostobaság dzsungelébe vetődött”.
Ami kiemeli Freudot, sokkal jobban mint Marxot és a szekuláris humanizmust, az az, hogy meglátta a démont az emberben, az élet tragikus dimenzióját, és hogy szükségünk van a megváltásra. Sajnálatra méltóan a judaizmust elvetendőnek látta, és a kereszténységet is megvetette, mely szerinte egy olyan tündérmese, mint ami túl szép, hogy igaz legyen. Tragédiája az volt, hogy felfogásában szétválasztotta az igazat és a jót, a „realitás elvet” és a boldogságot.
Pedig ezeket Isten a legmagasabb szinten kötötte össze.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)