Filozófiai elmélkedésekkel persze el lehet ütni az időt... nem is baj ha az ember megismeri más mit gondol, mert hozzá tudja tenni a maga gondolatait is!
Térjek át a mára, s mivel manapság a halálbüntetés újból témává vált, hát érdemes kicsit végig tekinteni ezen is:
Én a magam részéről a társadalommal értek egyet érzelmileg, nos hát jogi értelemben azért más a lehetőség, és a nézet is másképp alakul, ha nem személyes, hanem racionális alapon szemléljük a kérdést!
Találtam egy igen részletes és hát végül is nem is akárkitől származó cikket, érdemes elolvasni.
Tóth Mihály: Kiszámítható döntések a kiszámíthatatlan jövőről
Kategória:
Szakcikkek
Az életfogytig tartó szabadságvesztésről a legújabb, minket érintő strasbourgi döntés ürügyén
Az
életfogytig tartó szabadságvesztés Európa csaknem valamennyi országában
a legsúlyosabb büntetés a halálbüntetés eltörlése óta. Szinte mindenütt
alkalmazzák, Horvátország, Szerbia, Norvégia, Portugália és
Spanyolország kivételével, ahol csak határozott idejű szabadságvesztés
létezik. A legtöbb állam szigorúbb szabályozása tartalmilag nem sokban
különbözik ettől, mert az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek
vagy meghatározott hosszabb idő – 20-30 év – eltelte után szabadulhatnak
(pl. Bulgária, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország,
Olaszország, Oroszország, Románia, Szlovénia, Ukrajna), vagy akár 10-15
év után feltételes szabadságra bocsáthatók (pl. Ausztria, Belgium,
Dánia, Finnország, Görögország, NSZK, Svédország). Csak néhány ország
zárhatja ki teljesen a feltételes szabadság lehetőségét, ezek Anglia,
Ciprus, Hollandia, Magyarország Szlovákia és Wales. Svájcban –
kivételesen – életfogytig tartó biztonsági őrizet keretében zárható ki a
feltételes szabadságra bocsátás.
[1]
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának hazánkat elmarasztaló legutóbbi
(s előzmények nélkülinek nem tekinthető) döntése nem csak ürügyet kínál,
hanem talán szükségessé is teszi e büntetési nem múltjának, jelenének
és lehetséges jövőjének vázlatos áttekintését.
Adalékok az életfogytig tartó szabadságvesztés hazai történetéhez
A magyar jogfejlődésében az elítélt élete végéig tartó szabadságvesztésnek lényegében három szakasza különböztethető meg.
Az
első, kezdeti szakaszban a szabadságelvonás elsősorban nem
jogalkotói akaratot tükrözött; a fogság a végrehajtás kegyetlen,
embertelen módja miatt tartott sokszor az elítélt élete végéig. Létezett
ugyan korabeli törvényeinkben is „örökös fogság” – tehát már megjelent
egyes esetekben bizonyos jogalkotói értékítélet (arányosítás) is, ez
azonban inkább elvi kérdés volt, a büntetés élethossziglani formája nem
emiatt, hanem a fogság elviselhetetlen körülményei miatt tartott sokszor
az elítélt haláláig.
A
második korszakban – a rabmunka térhódításával, s ezzel
együtt a végrehajtás bizonyos fokú humanizálódásával – csökkent a
szabadságelvonások során bekövetkezett elhalálozások száma, s már nem
minősültek a hosszabb tartamú fogságok sem hallgatólagos „halálos
ítéleteknek”.
Az életfogytig tartó büntetések ettől kezdve valóban a jogalkotó
értékítéletét fejezték ki, s a megtorlás mellett társadalomvédelmi
funkciót is elláttak. Ugyanakkor fokozatosan kialakultak azok a
törekvések is, amelyek a büntetés-végrehajtás speciál-preventív
hatásainak elismerése folytán az életfogytig tartó szabadságvesztésből
is megengedték a feltételes szabadulást.
A
Csemegi-kódex (1878) – amely szerint e büntetést egy tucat
súlyos bűncselekményre ki lehetett szabni – már 10 év eltelte után
lehetőséget nyújtott az elítéltnek arra, hogy un. „közvetítő intézetbe”
kerüljön, s újabb 5 évi megfelelő magatartás esetén az
igazságügy-miniszter feltételes szabadságra bocsáthatta.
Az
1961. évi V. tv. ezt a büntetési nemet
kiiktatta,
mert – mint a korabeli indokolás hangsúlyozza – „ha a társadalom védelme
nem követeli meg a halálbüntetés alkalmazását, akkor megvalósulhat a
büntetés nevelő célja Az elítélt átnevelése érdekében pedig nincs
szükség életfogytig tartó szabadságvesztésre.” (Noha a szöveg talán
világos, mégsem árt nyomatékosítani: vagy megnevelhető valaki – ekkor
nem kell életfogytig becsukni –, vagy nem, ekkor viszont felesleges az
ilyen büntetés, az illetőt fel kell akasztani.).
Újabb 10 év elteltével az életfogytig tartó szabadságvesztést „rehabilitálták”,
[2]
s az ezt követő novelláris változások ismét csak a feltételes
szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját (és a fórumrendszert)
módosítgatták.
1971 és 1993 között a szabadulás legkorábbi időpontja 20 év
volt, 1993 és 1997 között ezt az időpontot 15 és 25 év között immár az
ítélkező bíró döntötte el, majd ezt az intervallumot el nem évülő
bűncselekmények esetén 20 és 30 év közötti időre emelték.
Az 1993. évi XVII. törvénynek azonban mégis lényeges eleme volt, hogy
először iktatta törvénybe a valóban életfogytig tartó szabadságvesztés
ma is fenntartott első esetét: „nem bocsátható feltételes szabadságra az
életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt, ha ismételten életfogytig
tartó szabadságvesztésre ítélik.”
Ez azonban, mint látni fogjuk, kevésnek bizonyult.
Érdekes fejlődési tendencia tehát, hogy míg
az első szakaszban a
határozott ideig tartó szabadságelvonás is gyakran életfogytig tartott, a
második korszakban az életfogytig kiszabott szabadságvesztés sem
feltétlenül (sőt egyre kevésbé) az elítélt haláláig való fogságot
jelentette.
Ez a fokozatosan erősödő liberalizálódás azonban – különösen
napjainkhoz közeledve, a XX. század utolsó harmadától – vitathatatlanul
túlzásokhoz vezetett: a feltételes szabadság intézménye szinte alanyi
jogot teremtett bizonyos határozott idő eltelte után a szabadulásra, s
ez lassan formálissá tette az „életfogytig tartó szabadságvesztés”
nevében jelzett formáját.
[3]
Az ezredforduló évei
A
harmadik korszakban – az utóbbi másfél évtizedben –
megkísérelték a korábbi aránytévesztéseket legalább részben helyrehozni,
s visszaadni az életfogytig tartó szabadságvesztés hitelét,
önállóságát. Arra, hogy markáns és kézzelfogható különbség legyen a
hosszú tartamú szabadságvesztések és az életfogytig tartó
szabadságvesztés között a legmegfelelőbb útnak a
tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés elfogadása kínálkozott.
A szervezett bűnözés elleni jogalkotási feladatokról szóló 1097/1998.
(VII.24.) kormányhatározat előírta, hogy meg kell vizsgálni az
életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés lehetőségét, melyet
kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekmények esetében indokolt szélesíteni,
és az elítélt feltételes szabadságra bocsátásából történő kizárás milyen
esetben indokolt.
A Btk. akkori Novellája, az 1998. évi LXXVII. törvény ennek
megfelelően bővítette azoknak a szervezett bűnözéshez jellemzően
kapcsolódó bűncselekményeknek a körét, melyek
legsúlyosabb eseteiben
életfogytig tartó szabadságvesztés is kiszabhatóvá vált. Ilyen volt a
közveszélyokozás, a fegyvercsempészet, a kábítószerrel visszaélés, az
emberkereskedelem vagy a nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel
való visszaélés.
Bonyolultabb kérdés volt a feltételes szabadság életfogytig tartó
szabadságvesztésre ítéltek körében történő felülvizsgálata. A megoldás
érdekében számos változat merült fel.
Az egyik voltaképpen a korábbi szabályozásból indult ki, de a törvény erejénél fogva kívánta bővíteni a
teljesen kizárandók
körét pl. a háborús, vagy emberiesség elleni bűncselekmények
elkövetőivel; a gyermekkorúak sérelmére bűnözőkkel; azokkal, akik több
minősítő körülményt is megvalósítottak, vagy akik életfogytig tartó
büntetésük alatt követtek el újabb szándékos bűncselekményt.
Egy másik elgondolás egyetlen esetben sem zárta volna ki a törvény
alapján a szabadulást (ennyiben még a korábbi szabályozáshoz képest is
elvileg enyhített volna) ám a feltételes szabadság legkorábbi időpontját
legkorábban 30 évben határozta volna meg.
[4]
Végül azt a változatot fogadták el, mely szerint az ítélkező bíró
dönt a feltételes szabadság megengedhetőségéről, s ha ezt igenlően dönti
el, a legkorábbi időpontot legkevesebb 20 (el nem évülő cselekmény
esetén 30) évben határozza meg. Világossá vált tehát, hogy a
legsúlyosabb esetekben a bíró az ítéletben ettől kezdve ki is zárhatja a
feltételes szabadság lehetőségét. Ekkor az elítélt (elvileg) csak
kegyelemmel szabadulhatott volna.
Ez – az akkor divatos szóval „paradigmaváltás” – ha terminológiai
szempontból csak részben teremtett is egyértelműbb helyzetet, hiszen
továbbra is létezett az „életfogytig tartó szabadságvesztésnek”
deklarált büntetésnek olyan formája is, ami a nevét csak akkor igazolta,
ha az elítélt a feltételes szabadságra bocsátás előtt meghal – legalább
világossá tette, hogy immár
valóban létezik az elítélt élete végéig történő fogság.
Rá kell azonban mutatni, hogy elvileg már az ezredforduló előtt is
létezett a magyar jogban (legalábbis elvileg) a tényleges életfogytig
tartó szabadságvesztés, hiszen a bv. bíró már korábban is dönthetett
(volna) úgy, hogy az elítéltet az ítélkező bíró által meghatározott
legkorábbi időpont után – arra érdemesség hiányában – nem bocsátja
feltételes szabadságra.
A hatályos szabályozásban további szigorodást hozott a „három csapás”
néven elhíresült 2010. évi LVI. törvény, ami az erőszakos többszörös
visszaesők, valamint a (részben) súlyos, erőszakos bűncselekményeket
halmazatban elkövetők „kemény magja” esetében
kötelezővé tette az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását.
- A képen a Csillagbörtön (Szegedi Fegyház és Börtön). A Csillag honlapján olvasható tájékoztatás szerint jelenleg
huszonegy tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt tölti itt büntetését. Fotó: BvOP archív
A hatályos jog szabályozása és problémái
A legsúlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények száma
az új Btk.-ban (2012. évi C. törvény) érdemben alig változott,
valamelyest csökkent. A legsúlyosabb büntetés alkalmazására 9
bűncselekmény alapesetében és – figyelemmel a kábítószerrel kapcsolatos
bűncselekmények körében 3 különböző esetkörre – 13 bűncselekmény
összesen 15 súlyosabban minősülő esetében van jelenleg mód.
Néhány katonai bűncselekmény legsúlyosabb fenyegetettsége megszűnt
(pl. parancsnoki kötelességszegés, kibúvás harci kötelesség teljesítése
alól), ezt ellensúlyozta az emberiesség elleni és a háborús bűntettek
újraszabályozása kapcsán egyes új, súlyos fenyegetettségű tényállás
beiktatása.
Szigorodtak a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének szabályai
is. Az új törvény szerint, ha a bíró a feltételes szabadság lehetőségét
nem zárja ki, annak legkorábbi időpontját 25, legkésőbbit 40 évben
határozza meg.
A 44. § (1) bekezdése látszólag korlátozza a feltételes szabadság
kizárásának lehetőségét, részletes felsorolással számba véve azt a 18
bűncselekményt, ahol az elvileg egyáltalán szóba jöhető 22 deliktum
közül végleg elvonható a szabadulás esélye, ám ezek esetében is csak
akkor, ha e bűncselekményeket személy elleni vagy dolog elleni
erőszakkal követik el.
Valójában ez a rendelkezés mind formai, mind tartalmi szempontból egyaránt aggályos.
Az új Btk. készítőinek többször deklarált célja egyszerű, világos,
áttekinthető, belső logikával, koherenciával rendelkező törvényszöveg
készítése volt. E szándékot a felesleges, túljogászkodó, ál precíz
felsorolás nem tükrözi.
A törvény szövege szerint a megszorító feltétel (a „feltételes
szabadság kizárása”) bizonyos bűncselekmények (emberölés, emberrablás,
jármű hatalomba kerítése stb.) „
súlyosabban minősülő eseteire” vonatkozik. Ennek kiemelése azért teljességgel indokolatlan, mert e bűncselekmények
alapesetében életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására nincs is mód.
Emellett a felsorolásban szereplő bűncselekmények több mint fele nem
is követhető el másként, mint személy, esetleg dolog elleni erőszakkal,
elég arra utalni, hogy hat esetben halálos eredményről van szó, de pl.
tiltott fegyvert sem lehet erőszakmentesen „alkalmazni”, vagy rombolást
sem lehet dolog elleni erőszak nélkül elkövetni. Ezekben az esetekben
tehát a „ha azt személy elleni vagy dolog elleni erőszakkal követik el”
feltétel értelmetlen, s feleslegesen kelti azt a látszatot, mintha a
jogalkotó érdemi korlátozással élne.
Végül láttuk, hogy az egyáltalán szóba jöhető bűncselekmények közül a
jogalkotó csak négy esetben nem teszi lehetővé a feltételes szabadság
kizárását (kábítószerrel visszaélés, nemzetközi szerződés által tiltott
fegyverrel visszaélés, ellenség támogatása, hazaárulás). Ha
ragaszkodnánk is a rendelkezéshez, elvileg elegendő és jóval egyszerűbb
lett volna a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának
lehetőségét e négy esetben kizárni, s esetleg hozzátenni, hogy a többi
esetben feltétel az erőszakos elkövetés. Igaz, voltaképpen ez is
felesleges, hiszen Alaptörvényünk tényleges életfogytig tartó
szabadságvesztés kiszabását egyébként is csak erőszakos bűncselekmények
esetén teszi lehetővé, pl. kábítószerrel visszaélés miatt tehát ilyen
büntetés kiszabása alkotmánysértő is lenne. Ha minden áron szükséges az
Alaptörvény rendelkezésének megismétlése, semmi akadálya nem lett volna
egy még egyszerűbb változatnak:
„életfogytig tartó szabadságvesztés
kiszabása esetén a bíróság a feltételes szabadság lehetőségét csak akkor
zárhatja ki, ha a bűncselekményt erőszakkal követték el.”
A törvény eldöntötte azt a korábbi vitát is, hogy az erőszakos
többszörös visszaesők esetében a feltételes szabadságból való kizárás
vonatkozik-e a legsúlyosabb büntetésre ítélt erőszakos többszörös
visszaesőkre is. E vita lényegében arról folyt, hogy az erőszakos
többszörös visszaesők feltételes szabadságának kizárása generális
(minden büntetésre vonatkozó) előírás-e, vagy ez alól – elsősorban a
korábbi törvény rendszere folytán – kivételt jelenthet az örökös fogság.
Az új törvény 44. § (2) bekezdésének a) pontja – immár egyértelműen
az életfogytig tartó szabadságvesztés szabályozása körében – a
feltételes szabadságból kizárja az erőszakos többszörös visszaesőket.
Eszerint tehát az ilyen örökös fogságra ítélt személy élete végéig rács
mögött marad, és soha nem számíthat törvényi felülvizsgálatra.
A Btk. tehát (most már egyértelműen) nem csupán az életfogytig tartó
szabadságvesztés kötelező előírását tartalmazza (a bűnhalmazat és a
visszaesés legsúlyosabb formái esetén) – ami önmagában minősíthető a
jogalkotás bírói kompetenciába avatkozó „hatáskör-túllépésének” – hanem
az erőszakos többszörös visszaesés legsúlyosabb formái esetében annak
felülvizsgálatát is kizárja, meghatározva ezzel a büntetési
nem mellett annak valóban az elítélt haláláig tartó
mértékét is.
Bizonyos körben tehát a törvény teszi kötelezővé, mellőzhetetlenné tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kiszabását.[5]
A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés alkotmányossági kérdései
Az utóbbi évtizedekben szakmai fórumokon – különösen a
kriminológusok, de gyakorló büntetőjogászok körében is –
megfogalmazódtak olyan alkotmányossági szempontokat hangoztató nézetek,
melyek a deklarált kiszámíthatatlanságot jogbiztonsági, a szabadulási
remények teljes megvonását pedig emberiességi szempontokból
kifogásolják. Így foglalt állást még 1977-ben, az egész európai
fejlődést e kérdésben befolyásoló német Alkotmánybíróság, s ilyen
ajánlást fogadott el az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága is.
[6]
Hangot kaptak bizonyos költségszempontú aggodalmak mellett – amelyek
persze inkább a halálbüntetés visszaállítását szorgalmazók szájából
hangzottak el – olyan határozott vélemények is, hogy a tényleges
életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyeknek nincs veszteni
valójuk, így kezelhetetlenné, veszélyessé válhatnak a környezetükre,
büntetés-végrehajtási szempontból súlyos kockázatot is jelentenek.
Sajnos a hazai szabályozás ezekre az aggályokra nem árnyaltabb
megoldások kidolgozásával válaszolt: Alaptörvényünk (noha a
halálbüntetés tilalmáról hallgat), fontosnak tartotta leszögezni:
„tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos
bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki.”
[7]
(Tudjuk, ezt a rendelkezést a „társadalmi konzultáció” üdvös hatása
legitimizálta). Elismeréssel adózhatunk a szép, de igen átlátszó
deklarációnak: voltaképpen egy alkotmányos korlátként megfogalmazott
szabállyal emelték alaptörvényi szintre az örökös fogságot, remélve,
hogy ezzel e kérdésben az Alkotmánybíróságot is örökös passzivitásra
kényszeríthetik. Kérdés, vajon valóban kizárták-e ezzel az alkotmányos
kontroll lehetőségét.
Formálisan – de csakis formálisan – a válasz lehetne igenlő is, ám a
pozitivista megközelítésnek nyilvánvalóan ellentmond, hogy az idézett
konkrét előírás olyan jogelvekkel ütközik, amelyeket az Alaptörvény
szintén kifejezett formában fogalmaz meg.
Az új Alaptörvény is kimondja ugyanis az emberi méltóság sérthetetlenségét,
[8] tiltja az embertelen büntetést,
[9]
és kiolvasható belőle a bárkit megillető jogbiztonsághoz való jog is.
Annak eldöntése pedig, hogy az Alaptörvénynek az elidegeníthetetlen
emberi jogokat érintő általános, deklaratív rendelkezései és valamely
konkrét előírása közötti kétségtelen ellentmondás, összeütközés esetén
melyiknek van primátusa, minden bizonnyal az Alkotmánybíróságra
tartozhat. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatából pedig okkal
következtethetünk arra, hogy az alapvető elvekkel ellentétes konkrét
előírásnak nem fog elsőbbséget biztosítani, s azokat legfeljebb akkor
fogadja el, ha előír a konformitás biztosítására hivatott további
jogalkotási feladatokat. Pusztán a „tész” alaptörvénybe foglalása
eszerint nem feltétlenül biztosít korlátlan lehetőséget arra, hogy azt
jelenlegi formájában alkotmányos intézménynek tekinthessük.
Általánosabban fogalmazva, alkotmányos alapjogok megvonása nem
legalizálható konkrét kivételek Alkotmányba foglalásával.
A „tész” és Strasbourg
A kérdés kapcsán az Emberi Jogok Európai Bírósága fokozatosan, de
egyre határozottabban és egyértelműbben támasztotta alá emberi jogi
aspektusokból is az alkotmányossági aggályokat, s mint az várható volt, a
döntések végül minket is elértek.
[10]
Indokolt a folyamatot vázlatosan bemutatni.
a) Kafkaris Ciprus elleni ügye[11]
A ciprusi állampolgárságú Kafkaris 1987-ben egy gépkocsiba rejtett
pokolgéppel megölt egy apát és annak két gyermekét. Minthogy a ciprusi
Btk. az előre kitervelt emberölésre kötelező életfogytig tartó
szabadságvesztést ír elő, a vádlottat 1989-ben e legsúlyosabb
büntetéssel sújtották.
A büntetés megkezdésekor Cipruson az életfogytig tartó
szabadságvesztések – a végrehajtást szabályozó 1981-es és 1987-es
börtön-szabályzatok alapján kialakult egységes gyakorlat értelmében –
legfeljebb 20 éves (gyakran azonban ennél is rövidebb) tényeleges
elzárást jelentettek; ennek az időnek az eltelte után a jó magaviseletű
elítélteket szabadították.
Kafkarist, büntetése letöltésének megkezdésekor ennek megfelelően
arról tájékoztatták, hogy szabadulása várható időpontja 2002-ben lesz
esedékes.
1992-ben azonban a Ciprusi Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek
minősítette az említett börtönszabályzatokat, rámutatva, hogy az
„életfogytig tartó szabadságvesztés” helyes értelmezés szerint az
elítélt élete végéig tart, s az új, 1996-ban elfogadott végrehajtási
rendelkezések ennek megfelelően ki is zárták az elítéltek jó magaviselet
miatti korábbi szabadulásának lehetőségét. 1996-tól kezdve tehát az
életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek csak – a legfőbb ügyésszel
egyetértésben gyakorolt – köztársasági elnöki kegyelem esetén
szabadulhatnak. A kérelmező ügyében ilyen döntésre 2004-ig nem került
sor, ezért Kafkaris az Emberi Jogok Európai bíróságához fordult.
Panaszában az Egyezmény 3. cikkébe (kínzás, embertelen, megalázó
büntetés tilalma), 5. cikkébe (szabadsághoz és biztonsághoz való jog),
7. cikkébe (büntetés kiszabásának tilalma törvényi rendelkezések nélkül)
és 14. cikkébe (hátrányos megkülönböztetés tilalma) ütköző jogsértések
lehetőségét vetette fel.
A kérelmező egyrészt azt sérelmezte, hogy a tényleges életfogytig
tartó szabadságvesztés meghaladja az ésszerű és elfogadható tartamú
szabadságelvonás mértékét, másrészt azt, hogy a vele (írásban is) közölt
szabadulási időpont utólagos hatálytalanítása – s ezáltal büntetése
határozatlan idejűvé tétele – számára „elviselhetetlen bizonytalansággal
és szorongással” jár.
A bíróságnak az 5. cikk sérelmét elutasító érveléséből
kiemelendő, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés természetéből
adódóan mindig tartalmaz több-kevesebb bizonytalansági elemet. Annak az
elítéltnek, akit ilyen büntetésre ítélnek, tisztában kell lennie azzal,
hogy ez élete végéig tartó bebörtönzést is jelenthet. Önmagában egy
ettől eltérő aktuális büntetés-végrehajtási gyakorlat nem jogosít fel
senkit a büntetés folyamatos revíziójának kikényszerítésére, még kevésbé
korábbi biztos szabadulási remények táplálására. Az 5. cikk 4. pontja
kimondja ugyan, hogy a szabadságától megfosztott személyeknek joga van
az őrizetbe vételük törvényességét vizsgáló bírói eljáráshoz, ez azonban
a jogerős ítélet felülvizsgálatára nem vonatkozik.
Fontosabb és tanulságosabb azonban számunkra a 3. cikkel kapcsolatos
(a korábbiakkal egyébként összefüggő) okfejtés, mert egyrészt látni
fogjuk, hogy egy másik strasbourgi ügyben is ennek kapcsán bontakozott
ki érdemi vita, másrészt – a kérelem e körben történt elutasítása
ellenére – itt fogalmazódnak meg legmarkánsabban az eseten túlmutató
tanulságok.
A bíróság elöljáróban leszögezte, hogy a 3. cikk rögzíti a
demokratikus társadalmak egyik legalapvetőbb vívmányát, vagyis azt, hogy
a büntetési célok érvényesítése körében alapvető korlát az embertelen,
megalázó büntetés tilalma, s ez teljesen független a konkrét ügyek
körülményeitől vagy az érintett magatartásától.
[12]
Ennek megsértésére nézve általános szempontok nehezen adhatók,
figyelemmel kell lenni a büntetés időtartamára, az érintett nemére,
korára, egészségi állapotára.
Általánosságban rögzíthető az az elv, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kimondása nem sérti az Egyezmény 3. cikkét.
[13]
Az embertelen bánásmód kérdése csak akkor vethető fel, ha az adott
ország igazságszolgáltatási rendszere nélkülözi az olyan jogi
lehetőségeket és gyakorlatot, melynek révén az ilyen büntetés
felülvizsgálható és ezáltal az elítélt szabadlábra helyezhető.
[14]
Azt hogy egy ország milyen konkrét formában biztosítja ezt a
lehetőséget, kívül esik az EJEB vizsgálatának körén. Ami azonban fontos:
e lehetőség „de jure és de facto” is létezzen, tehát a jogi
lehetőségen kívül az ilyen életfogytig tartó szabadságvesztést
„redukáló” (tehát nem csupán a csökkentést jogilag lehetővé tevő)
eljárásnak tényleges gyakorlata is legyen.
A felek beadványaiból is kiderül, hogy ennek a követelménynek a
ciprusi gyakorlat mind „de jure”, mind „de facto” megfelel.
A Ciprusi Alkotmány 53. §-ának (1) bekezdése értelmében a
köztársasági elnök, a legfőbb ügyésszel egyetértésben felülvizsgálhatja
az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek további fogvatartásának
szükségességét és dönthet a szabadlábra helyezésről is.
Ilyen döntésre 1993-ban kilenc, majd 1997-ben és 2005-ben további két esetben sor is került.
Minthogy tehát az elítélt nem volt és továbbra sincs elzárva attól,
hogy életfogytig tartó szabadságvesztését felülvizsgálják és szabadlábra
helyezzék, folyamatos fogvatartása nem minősül embertelen bánásmódnak, s
nem sérti az Egyezmény 3. cikkét.
[15]
[1] Részletes nemzetközi kitekintést és
elemzést tartalmaz NAGY Ferenc: Gondolatok az életfogytig tartó
szabadságvesztésről c. tanulmánya. Magyar Jog 2013.5. szám.
[2] Az 1971. évi 28. sz. tvr.
[3] A botrányt Németh István, az 1979-es
rendőrgyilkosság életfogytig tartó szabadságvesztést kapott egyik
elítéltje váltotta ki, akit 2000-ben – az elkövetéskori törvényben
előírt 20 év eltelte után – szabadon engedtek. A több ember megölésében
kezdeményező szerepet játszó elítélt kegyetlenségeit felelevenítő sajtó
tudósításai is hozzájárultak ahhoz, hogy Németh egy évre ugyan
visszakerült a rács mögé, utána azonban végleg szabadult. (
http://nol.hu/archivum/archiv-110143 – 2014. május 22.)
[4] Ez az elgondolás a szabadítást a
BV-bíró belátására bízta volna. A javaslat – miként a többi is –
folyamatosan módosult, változott a viták során, elhangzott az is, hogy
az elit élt 70. életévét betöltve már korábban is elengedhető.
[5] A BVOP 2013-ban kiadott évkönyve
szerint 2013-ban 29 jogerősen, 17 nem jogerősen elítélt töltötte
tényleges életfogytig tartó szabadságvesztését. Az utóbbi években az
ilyen elítéltek száma erőteljesebben emelkedett, mint a z ezredfordulót
követő első évtizedben. Ennek legvalószínűbb oka nem a súlyos erőszakos
bűncselekmények számának növekedése, hanem a törvény kötelező
rendelkezése mellett az elkövetési módok kegyetlenebbé, durvábbá válása
lehet.
[6] Vö. BVerfG 21.06. 1977- 1 BvL 14/76
(„lebenslange Freiheitsstrafe ist verfassungsmäßig, wenn dem
Verurteilten (über die Aussicht auf Begnadigung hinaus) die Möglichkeit
einer Strafaussetzung verbleibt”),
Rec(2003)22 on conditional release (at the 853rd meeting of the
Ministers’ Deputies) II.4a: „the law should make conditional release
available to all sentenced prisoners, including life-sentence
prisoners”).
[7] Alaptörvény IV. cikk 2 bekezdés
[8] Új Alaptörvény: Szabadság és felelősség II. cikk
[9] u.o. III. cikk (1) bek.
[10] A kérdés előzményeiről,
alkotmányossági és emberi jogi aspektusairól fontos szempontokat
fogalmazott meg már korábban LÉVAY Miklós (Az Emberi Jogok Európai
Bírósága a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésről: az
embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalma a büntetés
kiszabásakor és a büntetés fenntartásakor – Jogesetek Magyarázata 2012.
évi 3. sz.).
[11] Applications 21906/04 (12.02.2008.)
[12] Lásd pl.
Labita v. Italy (Application 26772/95., 6.4.2000)
[13] Lasd pl.
Kotälla v. the Netherlands, (Application. 7994/77., 6.5.1978. )
Bamber v. the United Kingdom, Application 13183/87., 14.12. 1988)
[14] Lásd pl.
Nivette v. France (Application 44190/98., 3.7.2001)
Stanford v. the United Kingdom (Application 73299/01., 12. 12. 2002.)
Wynne v. the United Kingdom (Application 67385/01., 22.05.2003).
[15] Sajátossága az ügynek, hogy az
előzőek ismeretében úgy vélnénk, legkevesebb esélye a 7. cikkbe ütköző
jogsértés megállapításának volt. Mégis e körben, és csakis itt –
legalábbis részben – Ciprust marasztaló döntés született.
A bíróság mindenek előtt leszögezte, hogy a kérelmező elítélése és a
kiszabott büntetés megfelelt az ítélethozatalkor hatályos jogi
szabályozásnak. A 7. cikk tartalma azonban a bíróság töretlen gyakorlata
szerint azt a követelményt is felöleli, hogy a büntetés kiszabására
vonatkozó jogi előírások feleljenek meg a hozzáférhetőség és az előre
láthatóság követelményének.
Minthogy a ciprusi jog nem tartalmazta kellő egyértelműséggel az
életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó szabályokat, megsértették
az Egyezmény 7. pontját.
Mindez nem jelenti – zárta ezzel kapcsolatos okfejtését a bíróság –
hogy a panaszost utólag – az ominózus börtönszabályok hatályon kívül
helyezésekor – súlyosabb büntetéssel sújtották, mert a végrehajtási
szabályzatban szereplő kedvezmény megszüntetése nem a büntetés
kiszabását, hanem annak végrehajtását érintő olyan kérdés, ami nem ró
súlyosabb kötelezettségeket a kérelmezőre, mint amilyeneket jogerős
ítéletében kimondtak.
A 14. cikk állítólagos sérelmével kapcsolatban a bíróság rámutatott,
hogy eltérő személyes tulajdonságok alapján az eltérő bánásmód, tehát az
ennek megfelelő eltérő „státusz”, nem ütközik a diszkrimináció
fogalmába. Alaptalan a kérelem e körben azért is, mert a köztársasági
elnök széles körű diszkrecionális joga szükségképpen eredményezhet
eltérő helyzeteket, s ez önmagában nem diszkriminatív.